Rájöttem valamire!!!!- dobol agyamban Karinthy novelláskötetének címe, és siettetném a buszt, hogy egy-egy döccenő ki ne billentsen ihletett állapotomból, s eszembe jut,így érezheti magát egy nagy felfedező, aki oly sok próbálkozás után végre megtalálja a megoldást…Olyan izgatottság vesz rajtam erőt, hogy a laptopot kezembe véve rögtön elkezdek zongorázni a billentyűzeten, annak dacára, hogy még nem esik az eső, így bizony nekiugorhatnék a gyomlálásnak, de az megvár, a természet nem siet, én viszont nagyon, hiszen óriási kegy, mikor letisztul, amiket összeszedegetek, s értelmet nyernek olyan mondatok, melyeket nagyszerűnek, de üresnek tartottam mindezidáig…
Érdekes beszélgetésem volt egy csodás, életvidám lánnyal, akinek olyan sűrű az élete, hogy nem fér bele egy férfi, no meg saját bevallása szerint, nincs is körülötte egy normális sem…s miközben beszélünk, megfejtem Neki a nagy talányt, hogy mivel nem is akarja, azzal védekezik, hogy olyanokat vonz be maga köré, akikkel nem lehet vagy épp érdemes kapcsolatot létesíteni, s ezzel menekül az elől, hogy egy normális párkapcsolatot kelljen megélnie, mert ettől fél a világon a legjobban…paradoxnak tűnik, mégis egészen logikusan összeáll…
Félünk a szeretettől…nem merjük beengedni, és most a délután folyamán körvonalazódik bennem ennek folyománya, hogy vajon miért is?!…
Félünk szeretetet adni, mert ha nem kapunk viszonzást, saját szemünkben csökken az értékünk, mert akit szeretünk, piedesztálra állítjuk, s az Ő szemében akarjuk viszontlátni magunkat, s ha ezt nem kapjuk meg, úgy érezzük, senkik vagyunk… Ám mindez csupán önmagunk fejében lévő „valóság” saját magunkról….Mi érezzük magunkat senkinek, ezért nem látszódunk a másikban…Mi adtunk akkora hatalmat a másiknak, hogy az Ő mércéjével mérjük magunkat…azért mert nekünk nincs magunkról…és közben nem veszünk arról tudomást, hogy az Ő tettei irányunkba nem minket mutatnak, hanem Őt magát, ahogy ez fordítva is működik…
Félünk szeretetet kapni, mert erre szocializálódtunk, hogy a szeretet maga ítélet…ha sokan szeretnek, rendben vagyok, ha kevesen, hibás vagyok…Holott a szeretet csupán van…önmagáért…sokszor még csak nem is tett, csupán létezés…s ha engem valaki azért szeret, mert jó vagyok,mert velem könnyű, nem engem szeret, és ha én azért szeretem, mert ő jó,és könnyű, akkor igazából nem szeretem…
Félünk…mert ítéletmentesen, rábízva a másikra tetteit, s attól függetlenedve lenni,és így szeretni Őt, EZ nagyon nehéz…Mert ehhez el kell jutni oda, hogy én tudjam a saját értékemet nélküle is…és talán ez a kulcsa annak is, hogy én se akarjak megfelelni a másiknak…hisz a megfeleléssel csupán „kizsarolni” akarom a szeretetet, s akkor szerethet a tetteimért, de nem önmagamért, a lényemért fog…
Amíg nem látom önmagam, csak a másik tükrében, addig folyton retteghetek a szeretettől…addig nem akarom beengedni, mert azt már mindenki megtapasztalta, hogy úgyis tesz olyat, ami a másiknak nem tetszik majd, s akkor ez a „szeretet” elfordul és hideggé válik, de így egy örökös görcs csupán egy kapcsolat,és rettegés attól, hogy vajon mikor tesz olyat, amitől én újra kicsi leszek és jelentéktelen…S ha én abban akarom megtalálni magam, hogy megteszem azt, amit a másik szerint tennem kéne, akkor ha Ő elfordul tőlem, én eltűnök, kámforrá válok, hisz tetteim nem belőlem származtak, hanem a másiknak való megfelelésből, mely azok után, hogy Ő nincs velem, feleslegessé válik….
Tán „fehér kesztyűs” vagyok egy falusi házban…de szeretem ezt magamban… Már nem választ el a világtól…nem vagyok tőle különb, furább, jobb vagy épp rosszabb…csak én vagyok…Én vagyok az, aki gondolatban és érzésekben küzd, próbálkozik, olykor szenved…Aki harcol, aztán feladja, aztán újra kezdi…aki nincs magával igazán tisztában…még csak próbálkozom,hogy merek-e annyira bátor lenni, hogy végre meglássam magam, és elfogadjam, nem az vagyok, akinek mások látnak?!…Tudok-e annyira bízni és hinni, hogy tudjam, minden, ami történik a javamat szolgája, éppen úgy, ahogy történik, s az igazi szeretetet elbírom-e?! Képes vagyok-e félelem nélkül szeretni …
…én azt hiszem, ez a legigazibb valóság ez…és persze, mivel nem ezt ismerjük, elménk felháborodik rajta, mert megszoktuk, hogy ha valamit teszünk, annak következménye van…Ha versenyre megyünk, veszítünk vagy nyerünk..ha teszünk valamit, megdicsérnek minket, vagy nem…az iskolában osztályoznak..és később az életben is…folyton…a tetteink alapján megítélnek minket, s mi ehhez igazítjuk magunkat, az önértékelésünket…De az igazi szeretet nem szólhat erről…nem osztályoz, nem ítél…egyszerűen van…vagy nincs…s benne a tettek, s az ezek általi érzések bizony nem a másikról szólnak, hanem rólunk…
Lassan hét óra…idekinn ülök, hallgatom a fák zúgását, a madarak csicsergését, melyeknek nevét nem tudom…s közben szorít a tudat, hogy főznöm kéne…jó lenne megcsinálni, mire hazajön a kedves,lássa, megtettem…hogy „jó osztályzatot” kapjak…közben itt jár a fejemben, hogy bizony nézni kéne az olimpiát is, és még mindig a gyomlálás..mert azzal „el tudnék dicsekedni” …csupa szocializációs szorongás tehát, ami bennem most kísért, mégis vadul püfölöm még a billentyűzetet, mert ihletem van, s ez olyasvalami, amit nem lehet csak úgy abbahagyni…s a többi is meglesz majd, ám ennek MOST van itt az ideje…Mert vannak ilyen hosszúra nyúlt pillanatok, amikor megértesz valamit, s tán hogy később is emlékezz rá, igyekszel szavakba önteni…Szállnak a percek, és én körbeölelném a világot, mint a részegek, most szeretek mindenkit, mert épp magamat is szeretem…
Nagy kegyelem ez az ember életében, és hiszem, hogy ezeket a pillanatokat kell izmosítani, s már nem olyan idegen a mondat, hogy „csináljátok azt, amit szerettek, mert az az élet, a többi maga a halál”…
Lassan, ahogy a tábortűz kialszik, ellobbannak a lángok, a parázs még füstöl bennem, de ezek már nem azonnali „papírra vetésért” kiáltanak, tán egy következő gondolatmenet foszlányai bontakoznak bensőmben, és tudom, nem kell vele foglalkoznom, majd összeáll, ha eljön az ideje…most már lehet…ételt készíteni, miközben olimpiát nézek, „visszatérni a Földre”,… a „valóságba”…
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: