Nem akartam látni, hogy nem kellek. Néha tán egy kicsit. Volt, hogy jó voltam valamire. De igazából – az első fellángolást kivéve, mikor minden sejtedből sütött a tiszta tudása annak, nekünk dolgunk van egymással – soha nem akartál ‘eléggé’.
Igaz vol hited. Dolgunk volt egymással, s már csak múlt időben beszélhetek minderről, és könnyek között halkan mormolom, köszönöm.
Köszönöm Neked először is ezt a csodálatos kis lényt, ki itt szuszog mellettem, s szebbé, jobbá varázsolja életem létezésével, ösztönzésével. Vanságának motivációjával.
Köszönöm Neked, hogy magamra ébresztettél. Még mindig fáj, hogy emiatt aztán elvesztettelek. Bár nem a birtoklás klasszikus értelmében. Hisz sosem voltál a enyém. Úgy sem.
Nem akartál. Nem akartál eléggé. Hogy engem, vagy magadat?!….
Szemben állok a tükörrel, ki életem legnagyobb félelmét mutatja, mondja, kiáltja a szemembe, s én most világgá. NEM SZERETETT! Soha nem szeretett AZ, akiért mindent odaadtam volna. Akiben egy darabig vakon bíztam, akiről azt hittem…Akit szerettem. Magamon felül. Mindenáron. Kényszereimmel, kishitűségemmel, önfeláldozásommal, “nagy szívemmel”, hitemmel, tapasztalásaimmal, sebeimmel, úgy, ahogy épp voltam. Azt, aki épp voltál. Szerettem, viszonzatlanul.
Igen. Fáj ezt bevallani, 3 évvel “öregebben”, meglazult hasizmokkal és barna terhescsíkkal a hasamon. Mégsem haragszom érte. Visszaidézem a kezdetet, lángoló szenvedélyed, szemed, szavaid..s nem mondom, hazudtál, nem volt igaz. Igaz volt. Akkor. Hitted, és mivel oly meggyőző tudsz lenni, én is elhittem. Egy érintésért odaadtam Neked magam egészen. Akkor még nem láttam, hogy szükséged van erre. Más feltüzelésére, hogy meleget kapjál, a hódítás izgalmára, a bizonyosságra, hogy férfi vagy, ki elvarázsol. Szükséged van a nem 7köznapokra, hogy új területeket hódíts, mert “otthon” maradni nem tudsz, hisz még mindig hazajársz. Nem tudtam, hogy amit kezdetben csodaként éltem meg, aztán hullámvasúttá és kísértetjárta erdővé válik, melyen vagy végigmegyek, vagy eltévedek a közepében, és sosem találok ki többé. Nem sejtettem, hogy a biztonság, a szerelem, otthon, család, azaz a szép jövő ígérete csupán a kezdeti lelkesedés, s pont ezek megtapasztalásához segíthet hozzá minden “elszenvedett” szembenézés önmagammal általad. A bánatom csupán az, hogy már nem Veled. Te más utat választottál.
Sokáig hittem, hogy sorsunk óhatatlanul egymás felé visz, mint Dorothy sárga újta Óz varázslóhoz. Nem csak ebben tévedtem, mégsem volt hiába. Mindazt megkaptam Tőled kis batyumba, mit szerettem volna elkerülni, nőként s önmagamként. Fájdalmaim, félelmeim elkerülhetetlenül utamba akadtak, s ahogy elkeseredve feküdtem a sötétben olykor, egy halovány fényt követve újra meg újra felálltam, bár eszembe ötlöttek Radnóti szavai: “bolond, ki földre rogyván fölkel és újra lépdel”.
Makacsul…makacsul mentem tovább. Befelé. Felénk. Legalábbis azt hittem. Azt reméltem.
Mikor változott át mindez önvédelemmé?! Talán Vele. Talán mikor jött, s én végtelenül egyedül maradtam. Tán akkor veszítettelek volna el igazán, ha addig hihettem volna, velem vagy…Tán Ő hozta a felismerést, s a kapcsolat végét is ezáltal. A felismerést, hogy nem kellek. Hogy Neked mindaz, amit én tudok adni, nem kell. Nem kellek én, s nem kell a család(om), én, mint anya. Az anya, akihez már nem akartál, nem tudtál kapcsolódni, Hiába a te gyereked volt.
Mentem tovább. Immár magamért, hogy képes legyek rá. Szembenézni az újabb anyaság hozta érzelmeimmel, a mélyben búvó indokokkal, melyek erre az útra tereltek. Képes legyek továbblépésig mintegy túlélni a közegben, mely számomra levegőtlen, ugyanakkor megváltoztathatatlan. Hiszen valaki mást nem változtathatsz (és nem is válthatsz) meg. Képes legyek megteremteni anyagilag gyerekeim fenntartását egyedül, Nélküled. S mindemellett, hogy képes legyek elfogadni – ítélet, harag nélkül – hogy ezt sem akarod. Őt sem akarod, ahogy engem sem. Nem akarsz minket.
Lányaim lévén hercegnős mesék. Nem szeretem. Elhisszük, hogy az Aranyhajat megmentő jóképű szélhámos aztán menthetetlenül beleszeret a lányba, és a világkalandorból kasélyban lakó “jófiú” lesz. Szerető, hűséges férj, majd apa?!…Igen. Elhisszük. Én is elhittem. Persze lehet is. Ha a ‘szélhámos’ ezt akarja.
Számos változata lehetséges annak, miért NEM. Ugyanakkor felesleges ezen nekem ‘agyalni’. Elég ‘egyszerűen’ elfogadni, hogy itt én már nem kellek. Már annyira sem.
Szeretni, “jól szeretni” nem könnyű. Van, aki szerint képesség. És van, aki szerint a szeretet döntés (is).
100%ban választani valakit. Függetlenül Tőle. Nem a viszonzást várva. Mennyiszer megtettem. Sokáig választottalak. Ésszerűtlenül. Szívvezérelve. Most magamat választom. Mert már, és még szeretek. Magamat. S egy részem – függetlenül mindentől – Téged.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: