Valahol el kell kezdeni…

Kezdem az elején….ami számomra nagy kihívás, de valahol el kell kezdeni, aztán persze jön majd a csapongás, olykor összefüggéstelennek látszó történetek, de végül is nem regényírásra készülök, és valószínűleg a magánéletem nem annyira izgalmas, hogy a kihagyott részek hiányérzetet keltsenek az olvasóban…

Még középiskolásként Karinthy Előszó című versével indultam egy megmérettetésen, és most az lényegtelen, hogy „csak” ezüst fokozatúnak találtattam, ami azért megviselt kissé, ám versének utolsó sorai belém ivódtak, s azóta is fel-felsejlenek:

“Még nem tudom, mit mondok majd, nem én

De úgy sejtem, örömhírt hoztam Én.

Örömhírt, jó hírt, titkot és szivárványt,

Nektek, kiket szerettem,

Állván, tátott szemmel, csodára várván.

Amit nem mondhatok el senkinek,

Amit majd elmondok,mindenkinek.”

Próbálkozásaim a témában inkább tekinthetők szánalmasnak, mint maradandónak, ezt bizonyítja a sok megkezdett napló, amibe „szenvedéstörténetem” újabb és újabb állomásai maradtak félbehagyva, mert mindig ráébredtem, ez NEM AZ a jó hír, amit meg kéne osztani akárkivel, sőt..még magammal sem…és ettől persze még jobban szenvedtem…Nem állítom, hogy én vagyok a meg nem értett tehetség, akitől elvették a lehetőséget, csupán önmagam „áldozata”, de ma már látom, mindez szükséges volt ahhoz, hogy legyen annyira rossz, hogy ki akarjak végre lépni belőle…

Ne sajnálj! Nem éltem meg olyan borzalmakat gyermek és fiatal felnőtt koromban, melyekről a média folyamatosan beszámol, de bizton állíthatom, mindenkinek a sajátja fáj a legjobban, és sajnos nem biztatás, hogy másnak még rosszabb. Mert ettől nekem nem lesz jobb…

Folyamatosan küzdöttem magammal magam ellen magamért…és ezzel együtt folyamatosan figyeltem a visszajelzéseket, hogy milyennek látnak mások, és egyszer majd valaki megmondja nekem a frankót!…Hát megmondták…sokan…s én folyton elkeseredtem, hogy még mindig nem vagyok „elég jó”, mert amit hallottam, s az én elképzelésem annyira más volt…és nem volt – sokszor még most sincs – elég merszem ellenkezni azokkal, akiknek hatalmat adtam az ítélkezésre rólam…

Még mindig félek a kritikától, az ítéletektől, a megmérettetéstől, mert azt már észrevettem, én másképp gondolom…s hiába hiszem, nem jobban vagy épp rosszabbul, ezt képviselni kisebbségben vagyok…

Naivan, sokadszorra megbántva hiszek a szeretetben, és csak mostanában kezdem érteni, hogy az mennyivel több és másabb, mint ahogy ezt eddigi életem során hittem…mennyivel nehezebb és mégis mennyivel egyszerűbb…

Ennek kibontásán fáradozom…szeretni…önMAGamat, a „kis ÉN-t” és ezt a nagyot, akivé lettem…s hogy ez önzés?! Már nem hiszem, sőt egyre inkább érzem, ha én jól megvagyok magammal, nincs szükségem arra, hogy bárkit is bántsak, kritizáljak, megítéljek, hogy bárkitől bármit várjak, mert tudom, a helyzetek, amiket megélek, magamra eszméltet csupán, s ha eltekintek attól, hogy „megszokásból” a másik mozgatórugóin filózzak, hogy megpróbáljam megérteni tetteit, és meghallgatom, miért érint engem úgy az adott helyzet, ahogy, abból bizony sokat profitálhatok. S hogy ez nem könnyű?! Hát….nem…És van, hogy csapkodnék, dühöngenék, indulatorkánok dobálják testem részeit és minden porcikám befeszül az ellenkezéstől…van hogy a nagy semmibe ordítom a miérteket és bizony vitatkozom Istennel…de aztán elcsendesülök, és a gyermeteg hiszti után valami bágyadt, halk megértés jön el, hogy jól van így…”hogy Te tudod, s hogy nem hiába élek én”….

Olvasok, sokat, jókat…sajnos nem könyveket, de rengeteg gondolkodó humanoid termel ki hasonló oldalakat, mint amire most én is rávettem magam, s még mindig bennem a kétely, vajon van-e értelme?! Hiszen már annyian megmondták a tutit, s én biztos nem tudok többet vagy jobban!…Weöres Sándort idézve ( s ha már most fennakadt a szemed, igen…sok idézet várható, mert szeretem….) „Nem szándékom, hogy kérjelek a jóra. Perzselő szomjat kelteni a jóra: ezért jöttem. Nem szándékom, hogy hívjalak a jóra. Korgó éhet kelteni a jóra: ezért jöttem.
Nem szándékom, hogy kérjelek és hívjalak.”