Fura űrt érzek magamban. Igazából elégedettnek kellene lennem. Látszik a fény az alagút végén, tennivalóm sokasodik, ráadásul abból a fajtából, melyet eddig toltam magamtól, úgyhogy közelről és jól látszik a “tanulófeladata” a helyzetnek.
Önállósodni. Felelősséget vállalni minden téren. Egyedül.
S ahogy sikerül egy etap, mint a Márióban, megkapom a segítségeket, amit összegyűjtöttem, s jöhet a következő pálya.
Most mégsem elégedettséget érzek.
Ha hiszek a számmisztika 9-es körforgásában, s figyelembe veszem a sok 88-as és 888-as számot amivel összefutok “véletlenül” az utakon, hát bizony érzékelem, az univerzum is ezt üzeni. Lassan valóban teljesítem ezt a szintet, és ez jó.
Van azonban valami, mi nem a látható, ami még dolgozik bennem, amivel nem tudok elszámolni magamban, ami még mindig nincs nyugvóponton.
A pasi már rég a nem kell kategóriában van. Na jó, nem nagyon rég, ne hazudjunk magunknak :-). De a visszavágyás egy ideje már nem téma bennem. Ez tehát pipa. Mégis, ha rá gondolok, valami meghatározhatatlan érzés kerít hatalmába, s ugyan igyekszem a tudatosságomba kapaszkodni, kénytelen vagyok teret hagyni ennek az érzésnek is, hogy le tudjam tenni, ne vigyem magammal.
Próbálok nevet adni a gyereknek. Mikor máskor, mint vezetés közben, mert ilyenkor tudattalanom remekül működik, s hozza felszínre a mélyben levőt. Kóstolgatom: gyűlöllek!….De ezt hamisnak érzem. Ahhoz kevés, egészen másfajta. Nincs benne szenvedély, olyszintű indulat. Elvetem hát. Dühös vagyok, haragszom rád!…Ez meg kevés, és kicsit olyan gyerekesnek tűnik, mint mikor toppant a kétéves, haragszom, mert nem vettél nekem fagyit…Ez sem stimmel…Felidézem hát jobban. Elmerülök az emlékekben. Hallom mondatait: “amikor nálunk laktál”, “bezzeg Attilával”, “áldozat vagyok, mert nem szólhattam bele, hogy elvetessük-e vagy sem”, “nekem a ház kell”, “nem adtál bele”, “én is mondhatnék példát, mikor átvertél”….Működik, már érzem is a forrongó, sűrű indulatot. Mint vihar előtt a nyomasztó fekete felhő, a rosszat sejtető szél…Vissza a múltba még…”veled akarom a jövőt, de ahhoz el kellett mondanom, hogy lefeküdtem vele”…Megalázottság. “Rohadt kurva!!- s csattan a pofon”. Értetlenség. “Vetesd el a picsába!” “Pszichopata vagy!” Elkeseredettség. “Esetleg meg tudnád mondani, kész lesz-e mikor megszületik?!”. Megalázkodás. Félelem. Nézem, ahogy ül a sarokban, távol tőlem, szótalanul, ujjai járnak a billentyűkön, s nem akarom tudomásul venni megérzésem, mely később valósággá válik…
Próbálok kívül is maradni. Próbálom látni mindezt, mint egy filmet. Próbálom elszakítani magam a tárgyalásokon hallottaktól, a leírtaktól, melyek nem csupán sejtetik, meg is fogalmazzák, kisebbik lányom, ki maga a csoda, az én HIBÁM, FELELŐTLENSÉGEM, én csaltam ki a spermát gonosz fondorlattal, hogy aztán jól vagyont szerezzek! S ha nem lennék benne még, ezen tudnék jót nevetni, úgy is mint én a ravasz csábító, úgyis mint vagyon….De még nem nevetek.
Megbocsájtani.
Szar ember vagy. Zakatol bennem a kifejezés, leginkább ténymegállapításként, s akkor döbbenek rá!!! Én szégyellem magam! ÉN szégyellem magam! Én SZÉGYELLEM magam!!! Szégyellem, hogy elhittem, hogy megbíztam, hogy ….hogy szerettem…Szerettem. Nem akartam látni, ki ő. Nem akartam látni, ki vagyok én. Mindazt, mit “elviseltem” mellette, magamnak is köszönhetem, hisz mikor jöttek a jelzések, nem foglalkoztam velük. Nem akartam érteni, megérteni, elfogadni, hogy a kép, melyet alkottam, illúzió, hogy nem a valóságban élek. Hogy hiába akarom rákenni, mert hát hogy tehet ilyet valaki, még ha ezzel egyet is értek…ami igazán fáj, hogy ÉN hogy tehettem MAGAMMAL, hogy HAGYTAM, hogy ezt tegyék velem. Cinkosa voltam a bántalmazásban. Én engedtem meg, azzal, hogy nem akartam tudomást venni róla, elfordítva a fejem, becsukva szemem…hiába kiabált bennem valami, olykor sikítva! Az volt a “hiszti” meg a “túlérzékenység” meg hogy “kivetítem a múlt tapasztalásait”. Innen nézve hiába kiáltom, igazam volt! Aki nem hitt nekem, az én voltam…S EZT nehéz megbocsájtani. EZEN nehéz túllendülni. Hagytam – a szeretet nevében – hogy bántsák azt, aki szeretnem “kellene”.
Mi ebből a tanulság? Ha hisszük, hogy van?!
A lényeg immár nem az, Ő miért csinálja…Nekem legalábbis. Vajon ÉN miért hittem – tudattalanul, emiatt aztán hogy tudatos lehessen, meg kellett jelennie a külvilágomban – hogy nem érek annyit, hogy valaki engem válasszon, teljesen. Nem titokban másokat dugva. Miért hittem, hogy nem vagyok vállalható olyannak, aki egy falusi nótaesten a részegek között könyvet olvas. Aki nem bírja a durva energiákat, a hangfalakból tomboló rezgések durvaságát hosszútávon, mert ennél érzékenyebb. Aki szeretne családként funkcionálni, még ha az mozaik is…és sorolhatnám. Miért hittem, hogy nem fogadhatok be/el, hogy az én feladatom az adás, s ha néha cseppen valami, már hálásnak kell lennem érte, mert ennél többet úgysem kaphatok, meg kell hát vele elégednem. Miért hittem, hogy ki kell érdemelnem a szeretetet, s hogy úgysem leszek soha “elég jó”?!…Miért hittem, hogy nekem egy ilyen “kapcsolatnál”, egy ilyen pasinál több nem jár?!…hogy nem érdemlem…hogy nem vagyok rá képes?!
És persze a következő kérdés, ha ez megvan, hogy akkor vajon hogyan is tudnám mindezt elengedve beengedni az életembe a jót. A valódi szeretetet. Az élet bőségét és szépségét, elengedve az önbántalmazást, önkritikát, önlehúzást.
Meg kell békülni a múlttal. S azzal, hogy ahhoz, hogy mindez velem megtörténjen, bizony jelentős mértékben hozzájárultam. S jelenlegi forrongó, magyarázkodó, a másik fejét falba verő indulataim eddig is bennem lévő, most lehetőséget kapó energiák, melyeknek ha teret adok,távozhatnak belőlem. Melyeknek ha teret adok, azzal elfogadom önmagam azon oldalát, melyet a “szeretetért cserébe” pincébe zártam, s aki jó ideje döngeti bennem kapuit. Hogy ha elhazudom, most mit érzek, elfojtom. Ha abban élek, elsüllyedek benne.
Talán fontos látni, hova tartunk. Talán fontos látni, honnan. Talán bizony minden okkal történik.
Kellett ez a szemüveg, hogy meglássam magamban mindezt, s ez a pofon, hogy felébredjek. Most már dönthetek, melyiket szeretném. Tudatosan dönthetek. EZ a szabadságom.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: