Néző-pont.

Kényelmesen elhelyezkedem a vetítőben. Figyelem a nézőteret. Pont középen ül. Feszülten várja, hogy lekapcsolják a lámpákat, s elkezdődjön. Kíváncsi vagyok, mennyire vonódik majd be. Nem húzom tovább, megkezdem a vetítést. S míg megy a film, figyelem, ahogy nézem, ahogy benne vagyok….

A középső sorban kapok helyet, pont középen. Tökéletesen látom a mozivászon minden szegletét, fejem felett fénycsóva, elkezd peregni a film.

Igyekszem titkolni, mennyire boldog vagyok épp. Ezen állapot megélése általában kiszolgáltatottságot hoz magával, s mihelyt megérzed, eltávolodsz. Feltöltenek a színek, a Balaton látványa, még ha belemenni épp nem is kívánok. A körülöttünk lévő emberek, a zene, a hely! Csodálatos! Egy újabb fesztivál – melyet őszintén tudok élvezni – Veled.
Hirtelen, bosszúsan, szinte bántó mozdulattal engeded le a matracot alattam. Amolyan NESZE cselekedet ez, s én szégyellem, hogy a matrac puhaságában meg se tudtam mozdítani derekam. Bűntudatom van. Nekem. Hogy nem a te kedved szerint történt, bár megtoroltad. Reggel aztán szóváltás, és elegem lesz, otthagylak. Egész nap kóborolok egyedül, s bár hiányzol, élvezem tapasztalásaim. Utolsó – tán igaz – bókod volt, mikor este összefutunk egy nap különlét után: “hiányoztál”.

Ugrik a film.

Második terhességi teszt, kedvedért. Eredménye ugyanaz. Nem tudunk örülni. Holott tudtad. “Szeretetteli feladat vár rád, felkészültél” Reakciód: na, csak nem baba?! S bizony az. Már ott volt.
Nincs kijózanodás. Félelem, mit kezdek majd egy babával?! Hogy fogom eltartani?! Vajon elég érett vagyok hozzá?! Nem tudom, elég jó leszek-e, hisz anyaszerepem eddig nem játszottam sokszor jól…Félelmek sokasága. Mi van, ha megint császár? Mi van, ha újra előjönnek a pánikok? Hogy fogom tolerálni belső és külső változásaim….Veled, vagy épp – nagyobb eséllyel – nélküled…mert Neked ez már sok lesz…

Forward.

Óriás hasam van. Bár talán nem nagyobb, mint anno. Szeretem ezt a szívós kis lelket. Valami újjászületést hoz, érzem. Én is újjászületek vele..Ám ahhoz ENNEK meg kell halnia. Magamba rejtett, éjjel elsírt könnyek, némán, hogy ne halld meg. El-elkapó képtségbeesés, hová teszem majd?! Fojtogató csend. Kötelező hallgatás, mely biztosítja a viták elkerülését – kedvedért – látszatnyugalmat teremt. Az órák, melyet régen velem töltöttél, már a közösségi kapcsolatok ápolásának ideje. S én csak magamban hordozom élményeim a kis csöppség odabenti munkásságával kapcsolatban, vagy épp jövőbeni terveimről és kétségeimről. Tudomásul véve, immár Téged ez nem érdekel. Tudomásul véve, hogy bezártál, elzárkóztál teljesen, s én – bár testben itt vagy, ingatlanrészed kapcsán – egyedül maradtam. Maradék erőm szükséges elviselni jelenlévő távolságod, hidegséged, közönyöd, s nem kimutatni a kínt, melyet ez okoz számomra. Mert tudom, nem segítene. Mert tudom, előre kell néznem. Mert érzem, ez már a haldoklás, ami megelőzi az új élet születését. S nekem döntenem kell, melyik utat válsztom.

Újabb léptetés előre.

Kínlódom. Vajúdok. Egyedül vagyok. Majd “szép távolságoddal itt vagy”, s újra távol. Megszakadok. Félek. Engedném. Hagynám, mégis ellenállok. Itt az ideje. Az Ő ideje, s én meg akarom adni Neki magam. Elfogadni a felkérést, hogy szolgáljam, ha már világra jön értem. Elfogadni a sorsot, mely ezzel jár, elfogadni, hogy Ő az első, hogy ÉRTE, érte át kell újra élnem. Önszántamból. Bár eleinte ellenkezve. Fekszem, fájok, ordítok, majd beleengedem magam, s csak sokkal később sírok, zokogok, engedek utat a bennem élő fájdalomnak, mikor homlokon puszilva hagysz magamra.

Villózások.

Vágom a fát, 7 hónapos hassal még lehet. Hideg van. Fázok. Sírni szeretnék. Összerogyni. Nem lehet. Behordani a fás vödröket, ha kiegyensúlyozom, könnyebb, így kettesével viszem. (…) Hasam nem akadályoz a vezetésben. ..(….) A nem alvás csupán 3 hónapig tart, a végén enyhül a nyomás, megkönnyebbülés, hála érte. A szex hiánya, az érintés vágya már nem őrjítő, csupán fel-fellobbanó kétségbeesés. ..(…) Még elkap olykor, hogy kérjelek, szeress minket. Engedd, hogy hozzád bújjak, engedj magadhoz. Még szeretném elmagyarázni, nem én fájok neked. Még szeretném…de már nincs erőm adni Neked, mert Neki kell, s magamnak, hogy bírjam a jégkorszakot, mi itthon már a mínuszok előtt beköszöntött. Még remélek. Majd ha meglátod…majd ha kezedbe fogod…majd ha mellette alszol, ráébredsz…
…..(…) Nyírom a füvet. Nehezen tolom dombnak fel, majd le. Meleg van. Nagylányom figyel a kicsire. Csinálom. EZT IS meg tudom csinálni. Már csak a tökvakarás és az esti nagy alfarhangok hiányoznak. Vezetek, 4,5 óra. Rekord, nekem. Két gyerek. Fáradt vagyok. Nehéz. Van súlya. Altatom. Fáradt vagyok. Szinte mindig. A nagyra figyelek. A kicsire figyelek. Sír, aludna, s én csak kicsit átadnám valakinek, mert minden tagom fáj. Hátam izmai megfeszülnek, s az oldalamba is bele-beleszúr már olykor valami, de cipelek, mert muszáj.
Szoptatok, ölelek, szeretgetek, cuppantok. Beszélgetek, együtt főzünk, játszunk, éneklünk,nevetünk. De én vagyok a NEM is, aki kemény; a hozom, mert nehéz, a biztonságos kéz fürdéskor. Én vagyok az ITT VAGYOK. Nő vagyok és férfi vagyok. ANYA vagyok. Szolgáló vagyok. SZERETET, BIZTONSÁG,ERŐ vagyok. Minden kell, hogy legyek, egyedül vagyok, anya vagyok…
Vártam, ébredj. Nem ébredtél. Mindaz, mit itt, velünk megéltél inkább elijesztett, mint vonzott Hozzánk. Más nő, más cél, más élet kellett, mely ígér. Újra jobbat, könnyebbet. Nem ébredtél. Én ébredtem.
Még felrémlik AZ a pillanat, melyhez oly sokáig ragaszkodtam. Az annyit emlegetett mondatod: “probléma lehet, de baj nem”. Még van, hogy fáj, hogy nem kellettem, pedig annyi szeretetet adtam, amennyit bírtam, s mikor már nem adtam, csupán mert nem volt miből, még akkor sem kaptam Tőled…még akkor is Te voltál a fontos. Még van, hogy éles tőrként szúr belém, mi van, ha látlak benneteket együtt?! Vajon felülkerekedik majd az egóm? Még van, hogy beszélek hozzád, hogy elmondjam mindazt, mit még szeretnék. Neked, kit szerettem, “állván, tátott szemmel csodára várván”. Még van, hogy sírok. De ezek már a megkönnyebbülés és az elfogadás könnyei.

Ülök a mozi közepén. Folynak a könnyeim. Teljesen beleéltem magam a történetbe.  Bár már elsötétült a vászon, még látom magam előtt a képeket, hallom a párbeszédet, érzem reményét, fájdalmát, csalódottságát.  Érzem ŐT.  Nehezen szakadok el. Mondogatnom kell, ez “CSAK” egy film.  Van, hogy magába szív. Elevenen lüktet fájdalma, mely tapasztalásomból ered.

 – Erősebb lettél. Bátrabb. Megtapasztaltad a megbocsájtást. Megtapasztaltad az elengedést. Megtapasztalod, hogy képes vagy rá. Megtapasztalod, hogy van, akinek sose leszel elég jó, de ez nem a te “hibád”. Megtapasztalod, hogy a hibáztatás elveszi az erőt. Megtapasztalod, hol tartasz épp. Megtapasztalod eddigi döntésed eredményét, s megtapasztalod, hogy dönthetsz másképp. Megtapasztalod, hogy mindez, bár valóság, mégis illúzió…mondanám Neki, ha hallaná. Mert Ő én vagyok. 

Figyelem a nőt a vetítőből. Ahogy percekkel a vége után is csak ül mozdulatlanul. Ahogy feláll, meglátom arcán a könnycseppeket. Szeme még mindig a vászonra tapad, holott már kifutott a tekercs, a zene is rég elhallgatott, Ő mégis tovább pörgeti a filmet fejében. A nőről, akinek története a “csodálatos szerelemtől” az egyedülálló anyaság tapasztalásáig oly sok eseményt mutatott be.  Nézem, ahogy nagy levegőt vesz, hogy visszataláljon a valóságba, kilépjen a történetből, mely annyira nyomasztó és megterhelő volt számára. Látom, ahogy küzd…ahogy próbál visszatérni a VALÓSÁGBA, átengedve magán a főszereplő megéléseinek kálváriáját. 
Hát igen – jut eszembe újfent. EZ a mozgókép csodája. Nap mint nap látom, ahogy beszívja az embereket a sztori, csapatot választanak, ki épp kivel tud közösséget vállalni, aztán megy a magyarázás, sutyorgás, olykor nevetés, vagy szipogás, kinek-kinek hajlama szerint. Szinte mindenkire hatással van a filmje…Van, aki nem is próbál kilépni. Beleolvad a vásznon játszódó történetbe, s az csapdába ejti, nem eresztve többé. Van, aki hosszas ocsúdás után képes visszatérni a realitásba, van, aki rögtön eszmél, tudja, önmaga mása csupán, akit lát, bár határozottan magas színvonalú a játék, megtévesztő és magával ragadó az illúzió.

A fények felkapcsolódnak, s bár odakinn éjszaka van már, itt benn erről csupán tudok, mint érzem. Elgondolkodva ülök, szórakozottan hallgatom a gép zümmögését. Az ÉN FILMEMnek vége.
A kattanás jelez, dobozba teszem a tekercset, ráírom: 2015 márciustól – 2018 márciusig KF szemszöge, és felteszem a polcra a többi közé….