Mint aki végig gyalogolta El Caminot. Mindenkinek más az útja. Nekem Te voltál. S most, hogy a végére értem, most érzem csak igazán, mennyire elfáradtam bele. Tartalékaim – ha voltak – kimerültek, sőt saját energiaháztartásom is feltöltést igényel, s én hálás vagyok, amiért ezt végre megtehetem.
Eszembe jut néha, szomorúnak kéne lennem. Ehelyett azonban leginkább nagyfokú megkönnyebbülést érzek. S bízva megérzéseimben immár, tudom, ez ideje a pihenésnek, hogy aztán elinduljak az “új” életemben. Nélküled.
Szerelmes lettél. Mikor ezt hallottam, fura mód nem a féltékenység volt, mely segített az utolsó szálat is elvágni, mely Hozzád kötött, hiszen ismerem “szerelmed”. Inkább annak meglátása, hogy hiába “segítenélek”, támogatnám apaságod, próbálnám tovább kapcsolatunk valahogy helyrebillenteni, újra bizonyítottad, Neked egy másik személy felé fordulnod mindig könnyebb. Kifelé nézve energiát szerezni, mely megerősít, hiszen sajátodból nem tudsz táplálkozni, s erőd befelé nézni nincs. S hogy honnan tudom bizonyossággal, hogy “szerelembe esésed” – melyről elhiszem, valósnak éled – energiaszükségleted kielégítése, az az, hogy akkor történt, mikor én már végképp nem adtam, mert teljesen elfogyott az enyém is, s alig tudtam a bennem élő magzatnak adni…nem is növekedett onnan. Ami legjobban bánt, az talán hazugságod, mely több hónapnyi elhallgatásodban öltött testet. Gyávaságod, hogy nem tudtad bevallani, nem akarod vállalni, s még azt is igyekeztél az én nyakamba varrni, hogy miért nem vagy tettekben is apja a gyereknek. S persze mindeközben igyekeztél megerősíteni abban, hogy kapcsolatunk félresiklásásnak oka is én vagyok. Mert Neked fáj a tükörbe nézni.
Negyedik napja vagyok egyedül, s hiába várom a megváltó sírást, mellyel feloldhatom magam önmagam előtt, amiért ilyen sokáig tartott felébrednem. Nem érzem hiányod, sőt, jól esik az egyedüllét, mely végre nem magány, s mindeközben azt ismételgeti bennem egy hang: “pihennem kell…köszönöm Istenem…pihennem kell…”
Pénzt költök, s összeszorul a gyomrom, mit szólnál hozzá, ha tudnád, magamra mennyit áldozokk, s tudatosságom szólal meg: “megérdemlem, kényeztethetem magam, szerethetem magam”, egyre hangosabban szól, hogy túlharsogjon Téged odabenn. Rendezkedek saját szám íze szerint. Este a mosogató telítettsége okoz gyomorgörcsöt, az elfogyasztatlan étel látványa, úton-útfélen beugrik valami, amit “nem jól, vagy jókor” tettem, hogy épp filmet nézek, olvasok, vagy írok, mint most, “semmit téve csak ülök egész délelőtt a kanapén”…lassan enged a szorongás. Hangosan mondom ki: “megérdemlem a szeretetet úgy, ahogy vagyok”. És minden egyes pillanatban, mikor rádöbbenek, már nem vagy itt, hogy egy jelzővel, miszerint “hülyekurva, pszichopata, nagyokos, balfasz” illess, hálát adok a Jóistennek. Már tudom, hogy Ő szeret. Aki nem szeretett, az én voltam magam.
Van, akit elrabolnak. S ha csodálatos, sodró, lendületes belépődet nézem, bátran mondhatom, elraboltad a szívem, s én odaadtam. Jóképű voltál, érzékeny, segítőkész, szenvedélyes, és “teljesen odavoltál értem”. Első visszakozás az enyém volt. Éreztem, van, miket nehezen tudok tolerálni, még nem vagyok kész egy kapcsolatra, és soha nem felejtem leírt válaszod: “úgy érzem, probléma lehet, de baj nem”. Vittél magaddal spirituális megerősítésre, miszerint bizony nekünk aztán együtt van utunk, s én – mit tagadjam – első érintésed után ugyanezt éreztem. S így visszagondolva már biztos vagyok benne, hogy mindez igaz is. Kapcsolatunk elkerülhetetlen volt. Talán a kiegyenlítődés és tanulás. Innen nézve, végigjárva a stációkat erre tudok voksolni.
Választottalak, 100%-ban. Hihetetlenül eltökélt voltam, tán onnan, mikor éreztem, a Te hited megbillent. A Te erőd ezt a “feladatot” végrehajtani, ezt az utat bejárni nem biztos, hogy elég, ezért hátamra vettem közös terheink, igyekeztem cipelni, s Téged szabadon hagyni, tehermentesíteni, ha kellett épp a hajadnál fogva vonszolni, vagy ha nagyon lemaradtál, megvártalak egy kőre leülve.
Az én El Caminom. Csodálatos út volt, teli nehézségekkel, melyeket ha nem elsőre, sokadszorra teljesítettem. Hogy mikor tűntél el mellőlem végleg, nem tudom. Talán ott, mikor elengedtem a kezed, mert már kisbabánkat kellett vinnem, s egy plusz elég volt. Már csak az járt a fejemben, Vele célba kell érnem. Vele. Az esélyed megvolt, hogy velünk gyere, s hogy nem éltél vele, már tudom, nem az én felelősségem.
Ülök, írok – azaz nem csinálok épp semmi értelmeset 🙂 – igyekszem gyógyítani lelkem, mert most érzem csak, mennyi sebet ejtett rajta az elmúlt 3 év. Ezekkel együtt képes voltam begyalogolni a célba, de ideje van a regenerálódásnak, a feldolgozásnak. Magam is meglepem azzal, mennyire nem fáj már, ha visszagondolok, hogy szereztem őket. Egyszerűen azon az úton nem tudtam máshogy átmenni, volt, hogy beleakadtam a bozótba és felsértette bőröm, elestem és összetörtem magam, legurultam a domboldalról és újra fel kellett jutnom, egyre fogyott a táplálékom, izmamim a végére begörcsöltek, testem is lelkem is erőst megerőltetésen van túl. De szellemem végigvezetett. Ő tudta, mindez szükséges, s én fejet hajtok előtte. Magam előtt. Ha az út nehézségeit hangoztatjuk, dicséretet kívánunk kicsikarni másoktól érte, ha lebecsüljük azt, saját magunk értékét nem akarjuk látni. Mindkettő önbizalomhiány.
Elégedett vagyok. Magammal. Nekem ez most minden. Ez a csend. Ez a nyugalom. Ez a mosoly, melyet tükörképemnek adok, miközben kezemben nagy hajcsomó…Most már jól van minden. Engedd el azt is. Levedled. Kicserélődik. Feltöltődsz. Már nincs mitől félni.
A poklot is megjártam. És kijutottam újra a fényre. Nem Te voltál a pokol…a pokol az enyém volt, bennem volt, Te segítettél benne elmerülni, s nekem volt lehetőségem kijönni belőle. Azt hiszem, nagy kegy ez. Visszanézni az örvényre, mely elnyelt, aztán fenekestül felforgatta az életem, s mikor sikerült a középpontba kerülni, továbbállt, s csak nézni utána, nem hiányolni, mégis hálásnak lenni Neki a “térrendezésért”, s magamnak, mert élve kijutottam belőle.
Elszállt az illúzióm. Azt is elvitte. S ha Rád gondolok, már nem látlak másnak, mint ami vagy. Se többnek, se kevesebbnek. Már értem, sivatagban az ember hiába keres csapvizet.
Pihennem kell. Az idő is hozzásegít, hogy ne ébredjen bennem túlzott tenni akarás. No meg, már tudom, mikor hallgassak magamra, s ez a hang most folyamatosan duruzsolja bennem, adjam meg magam eme késztetésnek, s csak engedjem, hogy az élet kényeztessen. Engedjem…
Bizony,eszembe ötlik, ha egom Téged kezdene hibáztatni, ÉN választottalak, hogy egyenlítsek, hogy fejlődhessek, hogy magamra ébredjek, arra az önmagamra, aki elengedi végre önmaga büntetését, s engedi. Beengedi. Megengedi, hogy szeretve legyen…S ennek első lépése az, hogy végre élvezem, hogy nem vagy velem. Mert már nem akarom magam bántani. Mert már elhiszem, hogy megérdemlem a szeretetet. A tiszteletet. Figyelmet. Először is magamtól.
Téged akartalak, és magamat kaptam. Ha belegondolok, megérte. Sőt, bónuszként itt van Ő, akit igazából nem akartam, de újabb bizonyítéka annak, hogy Isten jobban tudja, mire van szükségünk, még ha az – míg meg nem küzdünk magunkkal – a legnagyobb ellenállást is váltja ki belőlünk.
Pihenek. Regenerálódom. Hálát adok Istennek. Most, hogy “elvette”, amit a legjobban akartam, most érzem teljes bizonyossággal, hogy szeret engem. Mert nem “úgy szeret engem ahogy én akarom, hanem ahogy nekem jó”. Végre biztonságban vagyok. Végre lekerült a vállamról a teher. “Csupán” Rá kell hagyatkoznom, mennem, amerre terel, mert megtapasztaltam, hogy Vele biztonságban vagyok. Ő szeret engem.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: