Figyelem, mivé lettél. Talán én láttam Beléd túl sokat, mikor elhittem, szeretnél lelki síkon is élve előrébb és befelé jutni? Hogy képes vagy az anyagban megélni a szellemit, nem csupán az ego vezérlése által akarsz létezni.
Figyellek, nem a szememmel, inkább az érzékeimmel, ahogy “felszabadultan” pakolsz újra, hányadszor immár?! Az egyetlen dolog, amit fájlalsz, hogy a TE házadból.
Itt fekszik 3 hónapos lányod. S már akkor elhagytad, mikor még a hasamban volt, Velem együtt, mert könnyebb volt egy új “szerelem” ígérete, mint szembenézni azzal, apának kéne végre lenned. Egy család élére kéne állnod. S izmaid nem lelkierőd mutatják. Újra másképp döntöttél. Újra a feladást választottad. Újra a kifelét a befelé helyett. S ezzel – bele se gondolsz – most már az apai mintát is pontosan lemásoltad.
Nem tudom, mi jön Neked ezután.
Mikor kiderült várandósságom, reakciód sejtetni engedte, ez már sok Neked. Azért én bíztam benne…hogy inkább előre. Bíztam az Isteni csodában, mert tudtam, az kell hozzá, hogy fiúból férfivá érj, aki nem anyuhoz akar hazamenni kenyérért, hanem a saját izzadtságával megkeresi azt. Minden képességed megvolt hozzá.
Nem hazudhatok. Sejtettem rég. Talán a bizonyosság kellett, hogy kezedet végleg elengedve továbblépjek, ebből a leckéből, mely sokat adott, s melynek részleteit a Jóisten sorra visszaveszi tőlem. Azt hiszem, ez az Isteni kegy.
Könnyeimmel nem jövőmet siratom. Ugyan fáj hiúságomnak bizonyosan, hogy nem kellettem, s még jobban, hogy lányunk sem, mégis megkönnyebbültem. Fárasztó volt melletted az elmúlt fél év. Látni, hogy adod fel, amid van, valami olyasmiért, ami könnyebb megvalósulást ígér. Megtaláltad azt, aki el is tudna tartani, aki már nem szül Neked gyereket, s aki oly sok mindenben passzolna hozzád ‘könnyebben’, mint én. Ez a kulcs.
Figyeltelek, ahogy eljártál anyádhoz tejért, kenyérért, ebédért, ételért, miután én már nem vettem és tettem meg mindezt Neked. Ahogy kényed kedved szerint jöttél mentél, s bántott, ha nem láttalak emiatt aztán apának.
Tudtam, hogy túl kemény mindaz Neked, amit tőlem kaptál, mert olyasmiket vágtam fejedhez, melyeket nem tudtál magadban sem eléggé elnyomni…és neeem bííírtad hallllaaanniiii…Emlékszem, ahogy két kezed füledre tetted, hogy ne kelljen hallanod.
Nem ítélkezem feletted. Megtanultam, büntetlenül nem lehet, és hát nagy lecke volt nekem ez a 3 év. Én felnőttem közben. Nem hagytál választást 🙂 Hála érte. Nekem is ideje volt.
Nem ítéllek. Megtanultam, nem lehet valakit megmenteni, aki nem akarja. Engem sem lehetett. ‘Tőled’. Meg kellett tapasztaljam. S hogy meddig ‘maradok’, az én döntésem kellett, hogy legyen. Hogy most. Most elég.
Nem irigyellek. Nem tudom, eljön-e a pont, mikor egyszer már nem tudod eléggé bedugni a füled, mikor majd szembejön Veled, amit nem akartál meghallani, de nem lennék a helyedben. Mindig sejtettem, hogy nehéz terhet cipelsz. S oly régóta görgeted, hogy nem bírsz el vele.
Szerettelek. S mikor ezt mondom, már nem jár fejemben, milyen jó lenne, ha meghallanál. Sokáig vártam Rád. Féltem, mikor jön el a pont, mikor továbbindulok. Vajon addig meghallod-e?
Figyellek, ahogy elmész. Újra ki az “életbe”. Anyukádhoz. 40 évesen, kamaszfiúként, 4 elhagyott gyerekkel, apád árnyékában. Figyelem magam. Nem érzek semmit. Csak azt, végre. Végre kitört a vihar, nyomasztó volt már az előkészület csendje és elektromossága, mely fojtón ráereszkedik az emberre. Végre elkezdődött, s ha elvonul felettem, kiderül újra. Mindig (minden) ki derül. Már nem félek. Valami erőteljes bizonyosság lesz rajtam úrrá: Isten mégis szeret engem! Hiába akartam még szorítani, nem hagyta. Megsegített. Végre elengedhetem mindazt, ami jó ideje húz lefelé, s amit most elvisz a víz, azért – most már teljes bizonyossággal érzem – nem kár. Ez már nem az ego hangja bennem. Mely bosszúállón várja a további történéseket, vajon kopgtatsz-e újra az ablakon?! Vajon visszakúszol-e a “lecke” után?! Nem kívánok tovább tükröd, s tanítód lenni. S ha én is leckéd leszek, abban nincs semmi bosszúvágy. Tanításaidból vizsgázok még. Tudom.
Hálás vagyok, hogy végre lehullt a hályog a szememről, végre felfogtam, Te nem akarsz családot. Nem akarsz apa lenni. Nem akarsz felelősséget. Nem akarsz befelé. Vagy nem tudsz.
Nem csupán szétnyílt az olló, de eltörött.
Hiszek benne, hogy haraggal továbblépni nem lehet. S bennem nincs is ilyen irányodba. Ha kisbabánkra nézek, inkább érzek szánalmat irántad, hogy nem fogod látni felnőni. De tiszteletben tartom választásod, s ezért se okom, se jogom sajnálni Téged. Mert a sajnálat is lenéző energia. Az esélyed megvolt. A döntés a tiéd.
Értelmet nyer bennem a sok olvasott szöveg. A megbocsájtás nem azt jelenti, hogy egyetértesz vele. Hanem hogy elfogadod és útjára engeded. Hát valahogy így. Nem hinném, hogy én vesztettelek el. Talán inkább Te. Hogy mit, azt majd Te fogod tapasztalni. Az már nem az én dolgom.
Most is hiszem, nincs jó vagy rossz. Csupán tapasztalás. Jó lenne, hogy Zsejkének továbbadtad az apaságot, amit kaptál? Nem hiszem. Mégis. Jó, hogy nem maradtál tovább, ha nem tudsz APA lenni, ‘FÉRJ’ lenni, FÉRFI lenni. Rossz, hogy rákényszerítettetél, egyedül vállaljam a felelősséget mindenért? Hogy “segítettél” felnőni? Nem hiszem.
Végre elengedhetek mindent és átadhatom. Annak a magasabb lénynek, aki jobban tudta. Végig jobban tudta nálam. Most érzem igazán, hogy vigyáz rám. Hogy vezet. Hogy bízhatok Benne. Benne bízhatok! Mert akkor is azt adja nekem, amire szükségem van, ami valóban boldogulásomra szolgál, ha ellenkezem, mint a dacos gyermek. Végre elfekhetek a földön, karjaim elernyednek, könnyeim összekeverednek a sárral, elengedhetem az erőfeszítést. Feljutottam a hajóra. Most már biztonságban vagyok. Végre…..
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: