“Ülök a szobában búsan, egyedül, és a fájó múltra gondolok”…ismerős az érzés?! Mikor csak folynak a könnyek, már nem kell tudni, pontosan miért, már csak annyit, búcsúzol. Már vannak homályos képek a jövőről, melyről álmodozol. Már megcsillan benned a remény, jobb lesz! De ahhoz előbb el kell menned innen. A múltból.
Olvastam róla, hogy elrabolt emberek beleszerettek fogva tartójukba. Azt hiszem átérzem. Holott jelen esetben fogvatartóm nem konkrét személy, inkább fejemben “szóló” hangok, étertestemben felhalmozott blokkolt energiák, tudattalan emlékképek a réges rég múltból, s persze a társadalom, mely “felnevelt”. S mindez a felszínen lebeg, azaz habog-hebeg. Bennem.
Hát kicsit így érzem most magam. Lábam magamhoz húzva fekszem, mozdulatlanul, s várom, hogy elvonuljon felettem ez a vihar is…miközben igazából tudom, én kértem, hogy jöjjön, ABBAN a szerződésben, tudom, EZ most elkerülhetetlenül megtörténik, nincs kibúvó,s nekem ki kell lépnem AZ élet(em)be.
Van, hogy fellekesülök. Vigyen mindent! Mit bánom én, a lényeget úgysem veheti el…kapja fel a szél, mint Dorothyt a házzal együtt, és tegyen le csodaországban!
Majd az éjszaka leple előhívja sötétebb énem rejtekéből azon apró, gonosz kis léyeket, melyek szorgalmasan duruzsolják fülembe: “kevés vagy te ehhez”, “miből képzeled mégis?!” , “nem lehet jobb, ha ezt elhiszed,naiv vagy”, ” ezen a földön is tudni kell élni, és ez eddig neked nem ment frankón”, “hát hiszen most is félsz, hogy bírnád egyedül”, “ki lehet bírni, és ne felejtsd, milyen jó is volt, és nem találsz mégegyszer ilyen külsejű faszit, ne feledd az izmait, a mellkasszőrzetéér rajongtál, s a válla!, hát találsz még egy ilyet?!”, “no meg lehet, hogy egyszer majd” “csak te vagy túl érzékeny”, “ha még dolgoznál magadon, el tudnád viselni, hogy..és lehet, hogy egyszer Ő is..”
Hallom a hangokat. Látom magam, ahogy állok egy szakadék szélén, nézek lefelé, tériszonyom van, holott csak egy ugrás! És hányszor vettem már lendületet! És tudom, hogy tudok repülni, igazából…
Körbenézek. Marasztal a sár a talpamon. Beleléptem a mocsárba, és nem ereszt. Ha rángatom,csak mélyebbre megyek.
Hullámok. Nem fejem fölött csak, de bennem. A menjek-maradjak dilemmája. A hit és hitetlenség próbája. Magamban. A rácsok megszokása rémültté tesz most a nyitott ajtóban. Túl tág és túl fényes. Nem látok semmit. Csak érzem..
Eszembe jutnak a sinus hullámok. Az örvény metaforája. Hogy mindez “csak” tapasztalás. Nézem kisbabám, ahogy szelleme pici testében szorong. Lábaival kalimpál, kezeivel karatézik, szagatott, de erőteljes, olykor lágy szeretetteli hangok hagyják el száját, nem sietteti magát. Tudja, minden időben történik majd. Vizszíntesen fut még, de eljön majd az idő a függőleges rohanásra is, nem késett el semmivel. Így is tökéletesen élvezi az életet, mosolya és tekintete megnyugtató mindentudásról árulkodik. S bár én gondoskodom róla, ez csak az anyagban van így, gyanítom. Végtelen hálával ölelem körbe, hogy itt van. Velem. Most.
Tudom, hogy megbillen majd a mérleg, ha eljött az ideje. Addig gyakorlom, edzem. Ismerkedem éjszakai démonjaimmal, kik bennem lakó hangok, amiket elfogadtam sajátomnak. S akikről a régi? (nem tudom, már nem nézek tv-t) domestos reklám gusztustalan kis figurái jutnak eszembe…ideje fertőtleníteni.
“Most búcsúzunk és elmegyünk, a mi időnk lejárt”…sose bírtam a búcsúzkodást. Lírai alkat lévén hajlamos vagyok beleélni magam a veszteség fájdalmába, mely alapvetően lehet, hogy sokkal nagyobb nyereség, mégis a vég pillanatában csillogni kezd a szar is, még ha barnán..de legalább meleg volt, gondolom!
Patetikus. Drámai. Érzelemdús.
Mégis, hiszem, minden egyes félelemmel teli rezdülés feloldása az új lehetőségek terének növelése. Ahhoz azonban ki kell durrantani a buborékokat, fel kell böfögni a levegőt, ki kell fi@ani…
Újra kell élni az emlékét annak, mikor sötét börtönből szabadulva nem bírtad el a nappali fényt. Megkötözött kezeid és lábaid annyira fájtak újra mozdítani, hogy maradtál volna ott lenn, s a dohos levegőhöz szokott tüdődnek fájt az erdőben a légvétel. Nem kételkedtél benne, hogy tudtál járni valaha, s hogy újra képes lennél rá…ha le tudod győzni a mozdulatlanság fájdalmát. Fel kell oldani magunkban ezeket a tudattalan emlékekeket. Hányszor kezdhettük már újra, s hányszor nem volt hozzá erőnk megtenni mégse azt a lépést?! Járt utat a járatlanért…
Hallom a kéretlen, jószándékú tanácsokat. Menni kéne már. Dühödten morgok, elég már, fáj még…zsibbad épp, még nem tudom emelni..Gorombán szólok, hisz tudom én. Ahogy azt is, nem siettethetem, de nem is állíthatom meg. Nem maradhatok újra, valaki másra bízva magam, az életem. Nem tehetem meg magammal, sem vele..Mindjárt indulok. Mindjárt….indulok…ne siettess.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: