Valami megelégedettséget érzek, miközben kiszuszogom a maradék lángot a számból. Még lobban egyet, és kialszik, nyugovóra térhetek én is. Nagyon lassan ébrednek bennem felismerések, melyek indokolttá teszik a jelent. A jelen lét elviselhetetlenségét. Eddig magamra kényszerített feszességem múlóban, s kezdem újra élvezni személyiségem. Igen, sárkány mivoltom is, melyet igyekeztem éveken át – hiába – bezárni.
Így neveld a sárkányodat…ugrik be a mese, sokatmondó címével, s bizony elmerülök benne…a sárkányomat – ami tán mindenkinek van – s akit mi nem megnevelünk, hanem kioljuk tüzét, elvesszük méregfogát, levágjuk szárnyait, önként..mert “jók” akarunk lenni. Mert a sárkány általában nem pozitív mesehős.
Én is meg akartam ölni a sárkányomat. Közkívánatra. Mert sokan megijedtek tőle. Ellene fordultam, harcoltam vele, ám legyőzni nem tudtam. Alattomos módon került elő a semmiből, mikor legkevésbé számítottam rá, s már engem is égetett tüzével, semennyire nem tudtam irányítani a kitagadott, száműzött totemállatom.
Hol ez, hol az, vallás, irányzat, szépen hangzó idézet, szépnek tűnő ígéret indított arra, tagadjam meg őt, én legalábbis így értelmeztem. Kössem meg, vegyem el erejét, s ezáltal csonkítsam meg magam a “szeretet” nevében. Mert aki, s itt sok félreértett elképzelés sorakozik elmémben a, békében van önmagával, annak nincs sárkánya b, aki szereti a másikat, az nem engedi el a sárkányát c, a sárkány létezése is önmagában elítélendő és árulkodó.
Holott csupán egyetlen dolog fontos: ismerd (el) a sárkányodat.
Szeresd, mert a tiéd! S ha megtagadod létezését, kicsúszik a gyeplő a kezedből, és valóban kezelhetetlenné válik, ám erejét nem veszíti el. S akkor pusztítani fog.
Az én sárkányom nagy és erős. Csodaszép smaragdzöld pikkelyekkel, rubinvörös szemekkel, melyek világítanak, mikor szájából tűz lobban. Még nem mehetek igazán közel. Hosszú ideig tartottam távol magamtól, szoknia kell közelségem, mielőtt hátára ülhetek újra, s erejét szolgálatomba állítja, megtisztelve bizalmával. Még tanulom, hogy tudok rá hatással lenni anélkül, hogy bántanám, megtagadnám vagy épp el akarnám rejteni mások elől. Még kissé kiszámíthatatlan lehelletének tűzereje, van, hogy engem is éget. Még nehezen tudom lecsillapítani, még nem bízik bennem igazán…de nem csoda. Időre van szüksége. Ahogy nekem is.
Lélegzetem lassan csillapul. Pulzusom újra “normális”. Szememben kialszik a láng, karmaim visszahúzódnak. Izmaim kocsonyásak, edzenem kell még, hogy rajta maradjak, s ne veszítsem el az irányítst. Még lüktet bennem az újabb repülés emlékének izgalma. Az élmény, mely régi s új is egyben. Elégedetten megsimítom hátát, látom ahogy visszabújik barlangjába, de már nem azért, hogy elbújjon előlem. Nincs többé szükség rá.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: