“Neki megadom magam”

„Nem szerethet mindenki”…zaklatott elmém kontrollálatlanul köpködi fel mélyéről az eldugott félelmeket, fájdalmakat…..  nem szeret-nem szeret-nem szeret, nem vagyok elég jó, nem leszek elég jó senkinek, nem szeret-nem szeretett…

Látom, a bennem élő kislány riadt tekintetét, ahogy kezei-lábai remegni kezdenek, közel áll az összeomláshoz, hideg veríték ül rajta, agyában ezer kérdésnek is egy a vége?!..MIT NEM CSINÁLTAM JÓL? HOGY NEM SZERET?!….

Figyelem és érzem. Fájdalmát, kudarcát, bizonytalanságát, mélységes csalódottságát, hallom hangjait, látom, ahogy fűhöz-fához kapna még mindig, hátha…hátha kap még egy lehetőséget teljesíteni, bár mit rontott el, nem tudja, de hátha majd most jobb lesz…

Remény ez?! Vagy balgaság?! Csupán egy gyerek szeretetéhsége, melyet igyekszik kiérdemelni emberként és lányként, most már nő és anyaként.

 „Szeretetmorzsákért” – jut eszembe egy újabb töredék valamely írásból, melyet épülésemre olvastam – minő véletlen – pont ezen témában.

Nincs linearitás, elmém hol támadó, hol védekező gond-olatokkal van tele. Van hogy keresném – igen én a felnőtt Nő és Anya – a “jó választ”, hátha legközelebb 5-ösre teljesítek, van hogy keresem a másik hibáját ( persze ezt pillanatok alatt meglelem),van, hogy tehetetlenül dühöngök, megmarnám, s kicsit később már újra valami ürességhez hasonló levert állapot lesz úrrá rajtam….hát megint nem szeretnek…pedig emlékszem azt mondta, sőt le is írta….milyen hazug…Ám ebben már nincs valós indulat, érzelem…ebben már benne van a tudás, hogy mindez hiába…a lényeg, hogy megint nem szeret…

Rutinom már lehetne benne – mondja ironikus énem,  innen nézve igazán gyakorlott vagyok. Csak ha Őt nézzük is, hiszen hányadszor is nem kellek Neki?!

De hát a karma…és a lelke miatt – mondja spirituálisnak álcázott ragaszkodó egóm, mely a biztonságot és szeretetet kereste….pont itt, és Vele?! 😊…hát nem találta meg

De akkor miért akart annyira, holott eleinte én tiltakoztam, de meggyőzött, és eleinte olyan volt…most meg azt mondja… – hallom „megbocsájtó nőiségem” vagy épp naívám, mely a múltban keresi magyarázatát annak, a Másik…hátha ezzel kissé enyhítené azt, hogy NEM SZERET.

Eközben amazon énem elképzelt csatákat vív meg vele a jövőben, melyben megalázza férfiasságát túlburjánzó nőiességével és erejével.

Áldozat-szerepem világgá kürtölné, mit tett velem, mert bizony – az általános etikai szabályok szerint – van vétség számláján, melyet nem fizetett még meg…(vagy pont én fizetem most?!)

A világirodalom összes szerepe végigfut bennem, s mindig más emelkedik ki a habokból. S én van, hogy eggyé válok velük, van, hogy csupán figyelem, még csak halványan sejtve, hogy a történések valódi oka EZ a SZÍNJÁTÉK ITT BENNEM.  Hogy lássam végre szerepeim, s azok maradékát, melyek lehetetlenné teszik vágyott életem elérését amolyan folyamatos fülbe suttogással, mint a filmekben. Most hallom őket, hisz hangosak: „üsd-vág, nem apád”, „szemet szemért”, „minden férfi egy nagy f@sz” „de hát ez nem lehet igaz” „majd én megmutatom” „hogy tehette” “nem érdemled meg” “mert túl hosszan” “mert érthetetlenül” “mert túl sokat” …tán az összeset nem is értem tisztán.

A határozottan zsúfolt és kaotikus színjáték mögött azonban ott van a mindent rendező elv, mely a darab végén meghajol – „remélem élvezték előadásunkat”! – s én, mint irodalmi érintettségű lény, elkezdem keresni a „mögöttes tartalmat”, mert nem az elsődleges jelentés a lényeg, mert az egész világ allegóriákból, szimbólumokból és metaforákból áll, a benne létezők hasonlatok szereplői…egyszóval semmi nem az, aminek látszik.

NEM SZERET….süllyedésemben nem veszek tudomást arról, miszerint tényleg nem szerethet mindenki, s vajon miért kívánom oly nagyon valaki szeretetét, ki – az ítélkezés szándéka nélkül tényként közölném csupán – oly számosszor bizonyította már tetteivel – NEM SZERET. Nem csak engem nem. Vagy Ő így. Vagy nem tud. Vagy mást. Vagy ezzel épp.  Vagy nem tudom. Mégis, mindez nem számít…vagy nem kéne, hogy számítson. Mert az Ő szerepe csupán a statisztáé, a darab fő kérdése, miért az kell, ami fájdalmat okoz, ami nem támogat, ami bizonytalanságban tart, ami nem ismer el, ami nem visz előbbre, aki nem ölel meg, aki nem fogad el/be, aki NEM SZERET?! ….

Miért ragaszkodnék EHHEZ?! Miért KÖNNYEBB abban maradni, ami – bár fáj és másra vágynék, mégis – ismerős, ami megszokott, ami ismétlődik, mert talán én sem szeretem…vagy nem tudom megengedni, beengedni…vajon igaza lehet a sok “elmetágítónak”?! 

Szeretni. Engem. Magamat. S már megint a kislány…

S lassan értem, érzem mit is próbált átadni a sok összegyűjtött szó. “okosságok” – és valóban – tömkelege szeretetvágyról, mely önbizalomhiányból ered, mely kívülre helyezi boldogsága forrását, az egész-ségről valaki mellett, hogy két fél sosem lehet egész, és csupán két egész lehet teljes…

Értem. Meg kell nyugtatnom a kislányt – aki olykor valóban fel-felsír a kiságyban, mert nehezen engedi el a benne lévőt, vagy épp rosszat álmodik – s én mondogatom Neki, „itt vagyok, minden rendben van, minden rendben lesz és nagyon szeretlek”!!!

Egy vers, színmű, regény vagy novella elemzése soha nem arról szól, mit gondolt a költő/író, hanem hogy Mi mit látunk meg benne, mit élünk meg általa. Az élet valóban színjáték. A lényeges dolgok a mélyben zajlanak. Aki leragad az elsődleges jelentésnél, sosem tudja meg, miről szól az Ő története.

Ami épp fáj, szétszakít, magával sodor, mélybe taszít. Amikor épp „üvölt a csönd fülemben, s felkiáltok, de nem felelhet senki rá”….csak Ő. Ha sikerül elég csendben maradnom. Isteni színjáték.