Párkapcsolati kötődés mikéntjei – olvasom, s persze, mivel ez épp, vagy épp mindig aktuális, elolvasom.No meg mert nem igaz, hogy nem azért lesz valaki pszichológus, mert érdekli önmaga dilije…engem legalábbis érdekel. Még ha nem is leszek pszichológus.
Enyhe rossz érzéssel veszem tudomásul, én a szorongó, ambivalens kötődési stílust képviselem, míg párom elkerülő. Rögtön elővesz a “nem elég jó” érzése, aki nem 5-ös, nem hibátlan, pedig azt már a kamaszok is tudják, a kitűnő sem elég, még plussz is kell..Hát akkor hogyne tudnám én, aki túl vagyok 12 év pánikbetegségen, több elhagyáson, egy váláson, és jelenleg egy párkapcsolati hullámvasúton ülök egy babával a pocimban diákhitellel és biztos anyagi háttér nélkül. Értem ezt úgy, hogy nincsenek gazdag szüleim, s még a felnőtt életre sem tettem félre, nem hogy a nyugdíjra.
Na. Szóval. Nem vagyok tökéletes, – az életem sem – azaz annak közelében sincs, sőt – mindig úgy gondoltam – ennél távolabb nem is lehetnék tőle. /Ami nem jelenti, hogy egyébiránt nem érzem jó magam./ Véleményem, elképzeléseim, meglátásaim azonban így csupán “okoskodásoknak” tűntek, nem lehettem hiteles ilyen élettörténettel, pszichológusi diploma és pár napos meglapozott spiri tanfolyam oklevele nélkül. Ezért vártam a pillanatot….AZT a pillanatot, amikor majd:
– már semmi nem tölt el félelemmel, így elmondhatom, magambiztos vagyok, ha kell, egyedül is, mert bizony én már egész vagyok magamban! így aztán nincs szükségem senkire
– lesz egy csodás párkapcsolatom, melyben a FÉRFI körbevesz engem, a NŐT, s tavaszi naplementés harmóniában tekintünk egymásra reggeli búzafűlés csészéink fölött tüchtig házunkban, melynek minden zuga tiszta, hibátlan, berendezett és kész, hobbinkból élve, folyamatos békében, már csupán ránézéssel kommunikálva
– olyan anya leszek, akinek a gyermeke(i) csak a boldogság érzését ismeri(k), mert anyagilag és érzelmileg is meg tudok adni neki(k) mindent, s meg is tudom védeni mindentől
– már nem csak az eszemmel tudom a “tutit”, de minden pillanatban élem is, amit valahogy így képzeltem ( a köz ízlése által befolyásoltan): ábrándos tekintettel főzőcskézek a családnak, kiszolgálom őket -mert biza ez a női szerep -, tekintettel vagyok mindenkire, mindezt csodálatos belső békével, így aztán az indulatot sem ismerem hírből sem, megszűnnek kifakadásaim, mindenkitől mindent képes leszek elfogadni és ha kell, mosolyogva továbblépni, lehetőleg senkinek sem bosszúságot okozva, természetesen mindezt kombinálva a tüzes fekete combfixes amazonnal, aki esténként szenvedélyesen csábítja el fáradt párját, felhevítve benne a pislákoló tüzet – mert ugye ez IS a NŐ feladata….
– elég felnőtt leszek hozzá – mert arra már ráébredtem, hogy a felnőttség nem kor függvénye – , hogy kinyilvánítsam önmagam, s ennek formáját megtaláljam úgy, hogy mégis mindenki rám tekintve azt gondolja: micsoda klassz nő, ember, anya stb….
– ja, és majdnem kihagytam a “legfontosabbat”, hogy sokat keresek majd, de persze csak úgy, hogy ne keressek többet a FÉRFInál, mert az nem a NŐ”dolga”, mégis önellátó vagyok, saját jól működő pénzügyi rendszerrel..hogy ne legyek eltartó sem nőként, se eltartott, hiszen nem vagyok formás testű csinibaba…
– nem gondolkodom “túl sokat”, mely mivel az elme szüleménye, spirituális körökben lenézett, faluhelyen egyenesen bűn 🙂
Azt hiszem ennyit elég is mondanom, már ez beszédes olyan tekintetben, miért is nem volt eddig igazán létjogosultsága annak, hogy bárkinek igazán mondjak, mondhassak valamit. Nem mintha most lenne, tán csak bátrabb lettem. Mert rájöttem, leesett, hogy AZT a szintet sosem érem el, mikor nem lesz bennem, s az életemben kifogásolni való .
Mert AZ a pillanat nem létezik….AZ a pillanat, amit elképzeltem, hogy mérföldkő lesz, s onnan már végre szerethető vagyok, és megvan az életfeladatom, és végre hasznos lehetek és végre “elég jó” ….
Mert mindez – ha el is jön – szépen lassan vesz körbe a térben, lefejtve rólunk múltunk elhordott rongyait, nem szempillantás alatt, tán nem is könnyedén mint egy bárányfelhő érintése..
Mivel nem vagyok szupersztár – akikről épp reggel hallottam a rádióban, hogy szintén nem kerüli el őket sem a fóbia!…nem is értem?! 🙂 – a személyem nem érdekes annyira, hogy részletesebben közöljem milyenségem, azaz saját defektjeim. Persze, bizonyára akadna, aki el tudna csámcsogni rajta különböző okokból, de mondandómnak nem én vagyok középpontja, még ha saját magam által is tudom csupán megfogalmazni mindazt, amit szeretnék átadni.
Sokadik nekifutásra.
Most csupán címszavakban:
– a bátorság valóban nem a félelem hiánya, és félelem nélkül igazából bátrak sem tudunk lenni, épp ezért nem az a cél, hogy letagadjuk félelmeinket, hogy bátornak tűnjünk,hanem hogy feltárva azokat közelebb kerüljünk önmagunkhoz…ahhoz, aki épp fél valamitől…../mitől miért?!/
– a csodás párkapcsolat nem a folyamatos rózsaszín szívecskés harmónia, melyet egyszer csak megkapunk valakivel, s ez aztán örökké velünk marad. Vele együtt..a párkapcsolat eszköz önmagunkhoz, még ha nem is tetszik így látni…rólunk szól, s ha épp nem csodás, naiv gondolat elhinni, ennek áldozata vagyunk, hiszen az ember mellettünk a mi energiáink kivetülése, segítőnk, tanárunk – nem feltétlenül jóakarónk 🙂 – mégis hogy mit hozunk ki belőle, nem Belőle!!!, hanem magunkból, az csak rajtunk múlik…
– a szülőség (is) folyamatos változtatásra és szembenézésre késztet, múltunkkal, jelenünkkel, önmagunkkal, gyermekünk viselkedése bizony minket mutat, s ha ezt nem tudatosítjuk magunkban, hiába minden jószándékunk, továbbvitetjük vele saját örökségünk (is)….és csodálkozunk, milyen leterheltek?!…
– amíg élünk, lesz mit tanulni, így a tökéletesség lehet cél, de elérhetetlen, ugyanakkor a jobbításra törekvés nélkül értelmetlen a létezés, legalábbis a lélek szempontjából…ám a folyamatos belső változás komoly belső munkát igényel – nem, nem a külső körülmények megváltoztatását jelenti első sorban a – , mely szintén folyamatos, így eredménye nem lesz instant, mint mai modern világunk, és ha valaki ehhez köti akár önmaga, akár valaki más szeretetét, az a folyamat elején tart
– megengedhetem magamnak az érzéseket, még akkor is, ha épp nem “elvárható” módon élem meg, itt is talán a legfontosabb, hogy lássam, belássam őket, általuk magamat
– kifogást mindig lehet találni, a fájdalom mindig jó indok az elkerülésre. A múlt felhánytorgatása rálátásra való törekvés nélkül éppoly hátrányos, mint a vele való szembenézés hiánya, és ehhez nem kell felnőttnek lenni, de a felnőttséggel sem jár szükségszerűen mindennek elfogadása és vállalása.
– az intelligencia nem szégyen, a gondolkodásra való hajlamot igenis nem ártana népszerűsíteni, és akkor nem lenne ennyi bólogató János, ám az értelmi intelligenciánál – mely adott – még fontosabb az érzelmi intelligencia, mely fejleszthető, s melyet bizony mi szülők adunk – vagy épp nem – a gyerekeinkenk
Ébredezésem alapgondolatai ezek, kiegészülve – szintén saját tapasztalat – azzal, hogy erőszakkal felébreszteni senkit nem lehet. Neónál sem működött volna 🙂 S ha a döntés megvan, akkor kezdődhet az utazás. “A koponyám körül”. Ne legyenek illúziónk, nem Willy Wonka csokigyárában.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: