Áldozat voltam. Volt, hogy bántottak. Szóval és tettel vagy épp annak hiányával. Küzdöttem. Ellene. Az élet ellen. A másik ellen.
Aztán áldozataim lettek. Voltam tehát bántalmazott bántalmazó, s ezen végtelen körforgás magába szívott, örvénye egyre mélyebbre vitt, minél jobban küzdöttem.
Szenvedtem. Mint a kivert kutya. Érv, ellenérv. Ésszel, erővel, indokkal éltem. Bűntudat, szégyen, kétségbeesés, megéletlen vágyak, a múlt csapdái, melyekbe minduntalan beleléptem, így már csontomról lemarta a húst is éles fogával…elborított a bántalmazottság fájdalma és bántalmazásom bűntudata, s csupán a tettetlenségben láttam eme körhintából való kilépést, ha már megállítani nem tudom. Egy tomboló hurrikán közepén feküdtem.
S ebben a magzatpózban, kisírt szemekkel, reménytelen kábulatban kezdtem érezni, mindez igazán nem én vagyok. S a vetítővásznon megelevenedtek életem képkockái, összefüggések, melyek farsangi ruhatáram varrták szorgosan, s én mindegyik ruhát, álarcot kivétel nélkül fölvettem. Mint idegbajos, hisztis díva kezdtem hát dühödten kidobálni őket képzeletbeli gardóbomból, de azok bőrömhöz tapadtak, s fájt, ahogy letéptem, álarcaim arcomhoz ragadtak, s ha nem akartam a gyantázásból oly jól ismert égési sérüléseket, hát nekiálltam lassan leáztatni őket magamról…megvárni, míg elenged…S mindeközben az újonnan hozott, vagy épp visszatérített darabokat okosan, kedvesen, tudatosan visszautasítani, még ha oly gyönyörűek is voltak, s épp rám illettek volna…és persze hányszor nem sikerült!!! Próbáltál már szanálni?! Ugye?!
Mikor hittem, mindent odaadtam, újra lecsapott…..s tapasztalom, hogy már nincs kétségbeesés….már nincs végtelen fájdalom, mely mint heves orkán rázza meg belsőm. Zokogásom csendes, szivárgó esővé szelídült, mely lemossa a vihar maradványait, hogy meglátszódjanak, kirajzolódhassanak végre az új formák, melyeket alkottak a villámok, a szél s a lezúduló sár egyvelege…Hogy látszódjon, mi maradt a pusztítás után. Mire lehet eztán majd építkezni.
Még csak füsttől kormos épületeket látok. A felégett tarló csonkjai meredeznek felém, törött ágak, s a kilépett folyó partja meredezik immár újra láthatóan, s a belőle felhasználható agyag remek építőkő lehet – gondolom…De még nem mozdulok.
Már nem rémít a látvány, de még fáj mindannak hiánya, mit magával vitt, jól megszokott kis életem darabkáit, s bármennyire nehéz is volt elszakadni tőle, s hiánya olykor még belém mar, enyém a megkönnyebbülés is….Már „csak” el kell siratnom. Ami volt, s ami ebben a világban én voltam.
Bár képzelőerőm fejletlen, mégis tisztán látom magam előtt, milyen szerepeket, álarcokat öltöttem magamra, s immár sovány vigasz, mindezt azért tettem, mert….Mégis, tán fontos mozzanat ez is. Ebből a távlatból elismerni, hogy fel kellett próbálnom mindezt, hogy lássam, bár rám illeszthető, igazítható, időnként hordható, mindez nem én vagyok. A király meztelen. Látni azt, hogy nem volt hiábavaló, vagy épp szégyenletes. Nincs szükség magyarázkodásra, mentegetőzésre magam előtt sem. „Születtem, tiltakoztam” és most itt vagyok.
Hogy hol is pontosan? Valami újnak a küszöbén, mely egyszerre bizserget, tölt el a várakozás boldog örömével, s juttatja eszembe, hogy van, amit végérvényesen el kell engednem hozzá…persze, csak ha akarom…a saját ütememben. Nem megerőszakolva önmagam és az érzéseim.
Már állok a pusztítás közepén, az arcom még kormos, a szemerkélő eső csupán csíkokat mos rajta. Lábaim remegnek, körmeim repedezettek, ruhám szaggatott, hajam csapzottan csüng fejemről…
A múlt eltöröltetett, csupán maradványok roncsait látom, s csodálom, hogy lehet, hogy oly sokáig nem vettem észre, törött üvegek fancsali foncsorán keresztül élem önmagam, meghódolva ennek a képnek, melyet mutat ….
Tetteim, gondolataim, egész lényem megkérdőjeleződött, vajon mi vagyok ebből igazán én? S mi az, mit a tükörből láttam?!…ijesztő, érdekes, talányos jelen mindezt felderíteni, s búcsút mondani a belém égett képnek, melynek sebeit a szemerkélő eső jótékonyan hűti, gyógyítja…Vajon mennyi sebhely, milyen mély forradások ezek, melyeket öngyilkos (ön)kívületben ejtettem magamon figyelemért, szeretetért, meggyőzésből, megszokásból, mártíromságból, bűntudatból? S tudom-e szeretni már rég nem forradásmentes, nem makulátlan bőröm, 36 éve „fonnyadó” mezítelen testem, mely új életet adni készül, itt a „romok ormán”. Vajon el tudom-e hinni, megtehetem, letehetem,levehetem az álarcokat? Elengedhetem a késztetést, hogy másokért én vállaljak felelősséget, s képes leszek-e meghallani saját vinnyogásom, mely erőtlen és halk még, mint majdan születendő csecsemőmé?!
A szélben még hallom dühödt suttogását, csábító hívását annak az elementáris erőnek, mely erre a pusztításra képes, s ami királynőjévé tenne, védelmezne, biztonságos várba zárna, ahol soha nem eshetne bántódásom, csupán a zörgő csontú hullák éjszakai zörgését kéne cserébe elviselnem, kik gyönyörszép ruhában lejtenek a sápadt hold fényében. Ám a felhők mögül lassan, komótosan előbújó nap tétova sugarai, melyek ugyan nem melegítenek, hívogatóbbak számomra,fényük bevilágítja a látóhatárt, s a téli hótakaró alatt az elvetett mag láthatatlan növekedésnek indul a termékennyé perzselt anyaföldben….
Áldozatok vagyunk. Ideje beszélni róla. Áldozatok. Olykor önmagunké.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: