„Mindig azzal a gyerekkel foglalkozunk, amelyiknek szüksége van rá. Amelyikkel „baj” van”….rémlik fel bennem az oly sokat hallott mondat. Hiába töprengek, nem találok a felvetésben hibát. Mindenben így van ez. A munkahelyen azzal a történéssel foglalkozunk többet, ami felhívja magára a figyelmet…azzal, hogy ki kell javítani. Az autót, ha elromlik, akkor javíttatjuk. A házban akkor takarítunk, ha kosz van. A tiszta edénynek sem örvendezünk a polcon, csupán akkor kelti fel érdeklődésünk, mikor összetörik.
Valahol tehát teljességgel megszokott gyakorlat ez a mindennapi életünkben, mégis felkaptam rá a fejem…hát valóban meg kell várni, hogy valami elromoljon, ahhoz, hogy aztán figyelmet – azaz energiát – fordítsunk rá?
Vajon hány ember fantáziájában villan fel a kép, hogy ha bajom esne, vajon mit szólna hozzá?! Vajon foglalkozna-e velem?! Hány öngyilkosjelölt indul ezzel a belső indíttatással, hogy felhívja magára a figyelmet…így..mert másképp nem megy….és hányan képesek eljutni oda, hogy meglássák ennek a gyökerét, kiindulását, melyben nem biztos hogy volt bármi rossz szándék. A szülő tevékenységétől, hozzáállásától függetlenül egy csecsemő már elkönyvelheti, hogy csak akkor van rá idő – ki tudja mi okán – ha épp valami „baj” van…ha tele a pelus, ha etetésidő van, vagy épp ha nagy az ordítás..”Csak” ennyi hát…mégis, személyiségünk bebetonozott részévé válik, hogy csak így érdemlünk figyelmet. Amíg minden rendben, addig láthatatlanok vagyunk….
Indul bennem a késztetés. Érzem a hiányt és az ennek nyomán berögzült rosszullét feltörését…már öntudatlanul, teljességgel mechanikusan működik, s bár megijeszt, hiszen tudom, tapasztaltam, ERRE ITT nincs reakció, nincs válasz, nem érem el vele mindazt, amiért valaha – szintén öntudatlanul – megidéztem, megállítani vajon tudom-e?! Ha erővel feszülök neki, izmosítom. Ha félelemmel, ellenkezéssel nézem, csupán szívverésem gyorsul, légvételem válik kapkodóvá, szóval nem segít..az önsajnálat mint szürke köd borítaná be agyam, hogy elhiggyem, soha nem lesz másképp, s növeljem ezt a szürke színt, mely a novemberi pirkadat nyúlós, szeles félhomályában kicsit sem tetszetős, hívogató… Csak egy lehetőség van. ELHINNI, hogy ahogy megidéztem, úgy képes vagyok visszafordítani a mechanizmust. ÉN. Erőltetni magam arra, hogy olyan képeket idézzek meg magamban, melyek erőt adnak. Kizárni a vágyat, hogy hatással legyek – így – RÁ, vagy épp akárkire. Elővenni a TUDATOSSÁGOT, meglátva magamban a játszmát, mely az évtizedek során belém csontosodott….és megpróbálni megtalálni azt a módot, amivel ÉN azt a BABÁT, KISLÁNYT, Felnőtt NŐT meg tudom vigasztalni…Mert KÉPES vagyok RÁ…
Kizárni a külvilágot. Függetlenedni mindattól, amit reméltünk, hogy ne annak érdekében cselekedjünk, csupán önmagunkért. Hogy ne az irányítsa tetteink, akkor tán majd jó lesz Vele..mert ha mégsem, csalódottságunkban visszatérünk a játszmához, akkor értékelhetjük úgy, nem érte meg, hiszen nincs eredménye! Az eredményt magunkban kell látnunk. Éreznünk. S függetlenül a külső történésektől éreznünk kell, hogy van értelme akkor is, ha magunkért tesszük….hogy ez nem önzés, és azért megy ennyire nehezen, mert nem szoktunk hozzá..s az erőfeszítés mellé társul a bűntudat, a szégyen, a múlt felszakadó fájdalma és valami üresség, amivel nem tudsz se az eddigiekhez se az eljövendőhöz kapcsolódni, csak lebegsz…Lebegsz a bizonytalanságban, melyről nem tudod, hová visz, és csak egy biztos: fáj már eléggé ahhoz, hogy foglalkozz vele…magaddal. Különben megfulladsz….megfojtod saját magad…s ha ez megtörténik, az akik „szeretnek” tán egy darabig hiányolnak majd, szomorkodnak..de igazából az élet megy tovább. Az Ő életük. És IGAZÁN nem mondhatod, hogy ez VALÓBAN az Ő hibájuk…hogy MIATTUK adtad fel a sajátod, mert nem szerettek eléggé..Mert talán Ők nem…de TE SEM tudtad magadat.
Ma reggeli töprengés. Introvertált. Novemberi nyálkás szürkeségben. Hashteg nélkül. Szabadon.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: