Bevallom, mindig szerettem volna írni. Benne volt a kezemben az elszántság, a szívemben az ihlet, s nagyon unalmas perceimben papírra is vetettem rímeket, könnyen ment, hisz éjt nappallá téve olvastam verseket, s belém ivódott ritmusuk, mégsem mondhatnám, hogy őstehetség vagyok, lírámmal jobb, ha mást nem szórakoztatok. Csak magamat. Egyébként is elmémben leginkább „megváltó” gondolatok sokasága torlódott olykor, ám éreztem, kevés vagyok hozzá, hogy kihányjam magamból, mert bár tán a forma meglenne, s a mondanivaló is „szép”, ahogy a templomban is mondják „nem vagyok rá méltó”, hogy ÉN, bűnös lélek kinyilatkoztassam mindezt.
Azóta, ahogy mondják, sok víz lefolyt a Dunán. Az évek csak telnek, s én még mindig nem vagyok elég tökéletes ahhoz, hogy megnyilatkozzak, s ha megteszem, visszapattan minden szavam, mondván, de hát TE is! Az évek csak telnek, és se boldoggá, se szentté nem avatna az egyház, ha most elhunynék, de vajon elérheti-e az ember azt a szintet, mikor már nem lesz miért követ dobni rá?!
Eszembe villan Weöres: „ki minek gondol, az vagyok annak”, a mese apáról és fiúról, aki a szamarat viszi a vásárra, a Dalai Láma : „minden, amit egy másik személy kritizál bennem, harcol ellene, meg akar változtatni – amennyiben ez sért, bánt engem – nincs feldolgozva bennem, ha igen, akkor nem gerjeszt haragra, nem okoz fájdalmat, nem késztet dacra, ellenállásra”.
Ha innen vizsgálom meg, tán még magam sem dolgoztam fel, s ezért bánt, hogy mások újra meg újra emlékeztetnek rá, nem vagyok tökéletes. Hiszen ez volt a cél, s mindemellett az eszköz is arra, hogy végre azt tehessem, amit mindig szerettem volna…írhassak. ( S persze mindig reménykedtem, hogy akkor egyszer majd végre valaki tényleg IGAZÁN SZERET J .) Ám talán ideje letenni ezt az ideát, s egyszer s mindenkorra elfogadni saját tökéletlenségem mibenlétét, s kedves mosollyal válaszolni annak, ki felfedezni véli bennem a „gonoszt”, hogy bizony, ott van az. Érzem, és olykor élem. Meglátogatnak az alacsony rendű energiák, s van, hogy lefekszem nekik, fájok, szenvedek, félek, haragszom, alázok, dacolok, bántok, illetlen és kelletlen vagyok, felelőtlen és érdektelen, elhatárolódó és menekülő, ítélkező, kritikus, elváró, elrendelő, tudatlan, divatos szóval élve egos. Igen. Ideje kiállni a nagyközönség elé, belesuttogva az internet sötétjébe, tudom. Ez mind is én vagyok. A sötét oldal bennünk van, még ha a Csillagok háborújából nem is ezt tapasztalhattuk meg,és hát ugye a szomszédban sincs, na meg a körülöttünk élőkben, mert azok mindig kivételek J. Ugyanakkor Frodó, nyakában az EGY gyűrűvel, életszerűen mutatta a lélek vívódását bűnös és bűntelen oldala között.
Pilinszky egy sora számomra a legnagyobb szerelmi, vagy ha úgy tetszik szeretet vallomás : „Rossz voltam, s te azt mondtad, jó vagyok.” Naivan hiszek abban, hogy mindenki jó is. És mindenki egyszerre rossz is. A lényeg a mérleg nyelve. Hogy merre mutat. Hogy mit élek meg mindebből. ÉN mindig tudtam, hogy rossz vagyok, s vártam azt a valakit, aki azt mondja, de jó is! Most kell rádöbbennem, nem kell, hogy mondja valaki. Tudom, hogy rossz vagyok. S hogy jó is.
Itt van nálam a gyűrű, ami egy mindenek felett. Érzem hatalmát, melegét, érzem, hogy vele, általa olyan mélységekbe jutnék, mely felébresztené a bennem élő démont, aki olykor bizony megmutatja magát. Varázspálca nélkül tudnék elvarázsolni embereket, Harry Potter is irigy lenne rám, mélybe taszítani, kétségbe ejteni, s megmutathatnám, hogy….S itt, ezen a ponton döbben rá az ember önvalójára. Arra a belső igazira, mely a szerepek mögött bújik meg. Hogy én nem akarok senkinek semmit megmutatni. Nem kívánom, hogy bárki azt a szenvedést élje meg, melyből kimásztam, s melybe olykor újra beletaszítom magam. Nem érzek elégtételt, ha szenvedni látom azokat, kiktől sebeimet szereztem, s látom az engem ítélőkben a kiabáló fájdalmat, sértettséget, melynek hozzám tán éppúgy nincs köze, mint olykor az én szenvedésemnek másokhoz. S megint egy mondás: aki a legnagyobb elánnal támad, gyűlöl, annak van a legnagyobb szüksége a szeretetre.
Tudom, rossz vagyok. Neked. Tudom, idegesítő vagyok. Neked. Tudom, támadható vagyok. Általad. Tudom. Szerepek ezreit cipelem bugyromban évezredek óta, s van mit többet felveszek, van mit kevésbé, de éppúgy voltam Rómeó, mint Júlia, és én vagyok a Gonosz Boszorkány is, vagy Dorothy a piros cipellőjével, voltam üldöző és üldözött, szerelmes szavú, és szajha, élveteg nőcsábász, bántottak és bántottalak. Téged. Meg Téged. Ami most vagyok, szintén szerep. Anya, nő, dolgozó vagy épp nem az,megcsalt, megalázott, mártír, önfeláldozó, szerelmes, szenvedélyes, nagylelkű vagy épp porig alázó…s mindemögött van a lélek és a tapasztalás. Mert tanuló is vagyok. Ahogy Te is, és mindnyájan itt a Földön, s felelned nem nekem kell, s nekem nem neked.
Ha hinnéd, soraim célja bizonyítani számodra, én jobban tudom, tudd, ez belőled fakad, én csupán játszom a gondolattal, megosztom kétségeim, kételyeim erről a játékról, melynek mindannyian részesei vagyunk, mindezt fennsőbbségérzés nélkül, ahogy Karinthy mondja:”nem voltam jobb, se rosszabb senkinél”. Ha mindez mentegetőzés?! Lehet. S hogy félek?! Bizonyos. Van még mit tanulnom. Ezért kell kiállnom, hogy elmondjam:” ide lőjetek”! Mert írnom kell.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: