Szürke, szottyos szomorú – és sajnos nincs több sz-betűsöm, pedig igazán szép alliteráció kerekedhetett volna belőle – őszi reggel van. Ám a természet ezen nem szomorkodik. Ő csak éli. S ahogy figyelem az esőcseppeket az autó hátulján, s asszociálok könnycseppjeim hullására, melyeket elsírtam az éjjel, kutyáink éppoly éhesen csillogó szemmel néznek rám, mint nyári napsütéses reggeleken, s nekik nem jár fejükben az elmúlás, csak az, mikor kapnak már enni…
A természet kegyetlenül szenvtelen. Nem gondol a múltra és nem tervez a jövőben. A falevelek barnulnak, sárgulnak, s eszembe jutnak emlékek, kedvesek, szépek és édes-keserűek, ő azonban, a fa – kivéve a szomorú fűzt, bár ezt is csak mi emberek neveztük el így – nem elmélkedik hosszan leveleinek sorsán, s az eljövendő hideg télen.
Eszembe jut félálomban – ki tudja mért – gyermekkorom otthona, s olyan tisztán látom magam előtt, ahogy tán ezt a szobát sem tudnám felidézni, ha épp nem ülnék benne. Látom ifjúkorom lakóterét, a falat az ágyam mellett, az íróasztalt, s eszembe jut járkálásom, ahogy tanultam, s magyaráztam valakinek a leckét, aki ott sem volt, hallom a felső szomszéd hegedűjét és Jóska bácsi nyikorgó edzőgépeit a szomszédból kora nyári reggeleken. A citromfa szárad az erkélyen, amit egyszer Orsi, ki tudja már miért, lepisilt, s előttem van az éjszakai világítás beszűrődő fénye elromlott redőnyünk lemezei között, mely épp annyi fényt biztosított számomra, hogy ne féljek a sötéttől, s annak árnyaitól.
Ha kimegyek a gyerekszobából, megállok a beépített szekrények előtt, felöltözöm, s úgy megyek tovább, az akasztóval félig szemközt lévő tükörben megnézhetem magam, s ha elfordulok, beleshetek a nagyszobába, mely anyámék hálószobája is egyben. Látom a csergét a kanapén és fotelokon, a fehér plafonig érő polcot tele könyvekkel, s még az áthidaló is roskadozik tőle, s a másik falon ott a barna szekrény, melybe Anya szokta úgy elrejteni a karácsonyi ajándékot, hogy tavaszi nagytakarításkor találja csak meg, az ablak alatt bújik meg a varrógép, mely annyi örömöt szerzett nekünk Édesanyám kezei által. Az ágy lábánál kutyánk fekszik, most épp békében, bár jobb ha vigyázok a lábamra, ha leszállok, a fotel Apámat őrzi, ki édesen szuszog Öcsémmel a hasán, és bizony van itt még egy pianínó, melyen míg Apa klimpírozott, én fuvolán fújtam a dallamot, s Anyám szemében csillogott az öröm és büszkeség. A konyhában a gáztűzhely mögött testvérem spenótja szárad, a plafonon egy kis kávé, és a spejz ajtaja őrzi a piros etetőszék nyomatát, mellyel anya szabadult börtönéből, s a történet mára vicces anekdotává vált, holott adott pillanatban ijesztő élmény lehetett.
Ezer kép bukkan elő, valami mégis visszazökkent a jelenbe, s ahogy itt nézek körbe, újabb immár történelmi események bukkannak fel elmémben, kirajzolva életem történetét. Vagy amit épp látok belőle. Ami épp előtérben van és domborodik, ki tudja miért, s annak aktuális hangulatával azonosítom magam, így aztán minden hangulati jelzőt magamhoz véve állíthatom, mindenféle életem volt és van, ám ezen a szomorkás őszi szombat reggelen nyomott hangulatban ki tudja miért, erre emlékezem. Most épp ez vagyok, ami távolról sem jelenti, hogy azonosulnom kéne vele, csupán bölcs szenvtelenséggel, vagy a modern kifejezéssel élve elfogadással elengednem emlékeim ilyen vagy olyan irányú töltetét, mint tavasszal kivirágzott fák gyönyörű lombjukat, egyenként, azzal a biztos tudattal, hogy lesz újabb tavasz, újabb levelekből gyönyörű lomb, s ha nem, hát az is a természet rendje, egy további körforgás, mely megtörténik akkor is, ha nem akarom, ha ellenállok, csak nekem fáj jobban, csak az én képzetem nagyítja tragédiává mindazt, ami egyszerűen csupán körforgás, és maga az élet.
Nézem fejemben a vetítővásznat, s érzem a feltörekvő emlékek okozta érzelemhullámok lökését. Van, mi mosolygásra késztet, s van, mitől szemeim könnycsatornái megtelnek, s kiárad, mint kis patak, ölembe csöppen sós cseppje meghatottságomnak, emlékezésemnek. Szeretem,nem szeretem. Ám ha kivonom belőle a színeket, s fekete fehér filmként tekintek rá, ha nem saját történetem csodás vagy épp szörnyűnek érzett fejezeteit látom, hanem történések láncolatát, tán képes vagyok elhullatni leveleim, elfogadva, hogy tél közeledik, mely magában hordozza a megújulás ígéretét..ahogy én is.
Itt hordom magamban az új életet, melyet táplálok, növesztek mind fizikálisan mint lélekben, s ez az elültetett kis mag kibújik tavasszal, s új hajtást bont életem. Lehetőségét a virágzásnak, nem tagadva az eddigi kikeletek és őszök, telek meglétét, s nem elhitetve, hogy ez a virágzás örökké tart majd, hiszen a körforgás folytatódik, de egy újabb évgyűrűvel leszek gazdagabb, törzsem erősödik, s az új hajtás új lendületet, lehetőséget hoz magával.
Most még ősz van. Most még lombhullatunk. Ki tudatosan, készülve a télre, ki tudattalanul, drámaian, panaszolva az évkör továbbhaladtát. Ki megragadna a nyárban, s olykor engem is hív a gondolata a melegnek, hisz kezemet és egész testemet nyirkos hidegség hűti, mintegy hibernálja életem, s alig várom a tűz lobogó lángját, hogy akár már látványa is melegítsen. Igen, én sem vagyok kivétel, ki enyhe bosszúsággal veszi tudomásul, hogy lassan kihűl a világ, a nap fénye áttetszőbb, színe egyre erőtlenebb, a levegő szemcséi nap mint nap nőnek és telnek meg csapadékkal, s az egész világ magába ránt, mint egy sártócsa,melybe egy számmal nagyobb gumicsizmánk egy óvatlan pillanatban bennragad. S ha ilyenkor nem kacagunk egy jót, elfogadva a ragacsos, koszos érzést, melyet modern, percenként kezet mosó, kosztól rettegő énünk tisztátalannak ítél meg, akkor bizony ebben a felháborodott elégedetlenségben várjuk a tavaszt, mely nem lesz új és nem lesz más, mert csupán sárba ragadt énünk bukkan elő a tavaszi esőzések után. S előhozza régi életünk csontvázát az áradás, ahelyett, hogy az elültetett mag az éltető esőzések hatására új világot bontana bennünk.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: