Hát itt vagy te kedves, elfojtott, letüdőzött, átlépett félelem és reszketés…nem Las Vegasban, itt bennem…bódítószerek nélkül tisztán érezlek, ahogy összeszorítod gyomrom, melybe begyűrtem a szendvicset, mondván, enni kell, s most szorítod belőle kifelé…érezlek, ahogy folysz ereimben, mintha lávával töltöttek volna fel, s tenyerem izzad, ujjaim ragadnak a billentyűkhöz tőle…enyhe remegést idézel bennem, s minél jobban igyekszem képet rajzolni Rólad, annál jobban átjársz, s nekem nincs már erőm többé menekülni előled, hát átadom magam Neked, hogy betölts, s végre lássalak szemtől szembe…saját nevelésű sárkányom.
Ki vagy Te? Nézlek, figyellek, érezlek, ahogy fájsz, s menekülnék egy biztató ölelésbe, halk duruzsolásba, elképzelem, ahogy Ő a karjaiba vesz, s megnyugtat, nem „bántalak” többé, s innen tudom már, egyik fejed mit ábrázol…Te vagy a hűtlenség okozta fájdalom, az árulás és bizalmatlanság sárkányfeje, a megbántottságé, hogy őszinteségemre megcsalásod volt a válasz, folyamatos beszédemre szűkszavúságod és hazugságod, s én úgy éreztem ezáltal, hogy szeretetem, szerelmem nem elég, vagy épp túl sok, bizalmam naivság, megnyílásom kihasználható információhalmaz, melyből bizonyítható lelki fejletlenségem, vagy épp feldolgozandó sebeim… átéltem újra, hogy elhittem kellek, ÉN kellek, s mikor átadtam magam a befogadásnak, óriási csalódásban volt részem, hátrálásod és elhallgatásaid által, s az egyébként is gyenge lábakon álló önbizalmam darabokra törted, hogy romjain lehetőségem legyen újat építeni. S ez a fej most belehajol arcomba és röhögve kérdezi tőlem, nem félsz, hogy újra megtörténik?! S én szemébe nézve el kell hogy ismerjem, de, ”érzem őket, és emlékezem” .
Másik fejed a szenvedés általi fejlődéstől való félelem, mely előre vetíti bennem, hogy újabb nehézségek várnak, ha megint előrelépésre vágyom, és mivel épp úgy érzem,elfáradt a lelkem, ezt inkább mellőzve menekülnék attól, ami épp boldoggá tesz, hogy később ne kelljen megfizetnem az árát…
Harmadik fejed azon pillanatok, melyekben mindennél tisztábban látom, életünk mulandó, s mindaz, amit épp teszek, elégtelen, időrabló, s egyfolytában Szabó Lőrinc Tékozló fiújának szavai dübörögnek a fejemben, s egykori saját versrészletem: „dolgozom, eladom magam, s gyűlölöm az egészet, vár rám az enyészet”…és kétségbeesve kapkodnék, mint fuldokló a levegőért, ám kívül teszem ugyanazt nap nap után, mint a haldokló, ki beletörődött sorsába, csak éjszakánként riadok fel a gondolatra, valamit tenni kell, még élek!
Hátadon hordozod félelmeim az anyaság felelősségétől, hiszen élő lélek van rám bízva, nem is akármilyen, s eddig megélt kudarcaim „menyként”, gyermekként és szeretőként eleve nem predesztinálják, hogy épp eme feladatra megfelelőnek érezzem magam. Rajtad fénylenek a kudarcok, melyek a tökéletesség elérésének illúziójából származtak, a hitből, hogy akkor leszek majd MEGFLELŐ, ha olyan „meny” leszek, amilyet „anyósom” szeretne, olyan felnőtt, amilyennek szüleim kívántak nevelni, olyan dolgozó, amilyennek a munkáltatóm látna szívesen és olyan „feleség”, amilyennek a férfi(ak) szerint egy nőnek lennie kell, és persze olyan anya, aki feláldozza magát gyermeke boldogságáért…
Magadon viseled mindazt, amit elfeledni szeretnék, s most, hogy közel jöttél, látom, a képek az én retinámon lévők visszavetülései csupán.
Látlak Téged könnyező sárkányom, s indíttatásom, hogy levágjam fejed, s megszabaduljak Tőled, átvált szánakozássá, együttérzőn simogatnálak, ha közel engednél magadhoz. Megvigasztalnálak, s tüzet rakva a sötétben hallgatnám egy egész éjjelen keresztül bánatod, majd a nap felkeltével együtt szárnyalnánk annak sugarain a fény felé.
Nem így szerettem volna kezdeni, mikor felötlött bennem, írásra való hajlamom újra a köz szolgálatába állítom, s változtatva a nézőponton nem arról beszélek, hogyan kellene, csupán krónikásként saját kiforratlan, kesze-kusza világom közszemlére bocsájtva megadom a lehetőséget másoknak is, hogy meglássák, bár történetünk más és más, megéléseink hasonlósága összekovácsol az úton, melyet úgy nevezünk: élet. S bár a sárkányt nem szelidítheti meg helyettünk senki, együtt menetelve tán támaszra lelhetünk egymásban.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: