Újabb papír. Aláírom, nyilatkozom. Megengedem, hogy használják. Mit írok alá?! Nem is tudom. Vagy épp nem akarom tudni. Minek?! Olyankor csak fellobban bennem a kérdés, mi van, ha nem teszem? Ha nem engedem meg, nem adom ki „magam”?!…hiszen nem kötelező…választás igazán mégsincs, hiszen egészen normálisan keresek. Most végre nem lehajtott fejjel járok a boltban, mégis kissé szégyenkezve. Megvettek. Eladtam magam ezért a „nyugalomért”…..az elveim, gondolataim. Nem. Nem valaki vagy valami ellen. Mert én nem politizálok. Csak magamért. Magamért gondolkodom, mert van mivel. Erre olykor nem vagyok büszke, mintha megaláznék vele másokat…s egyébként sem előrevivő, hogy engem érdekel a miért?!
Az iskolában gyermekem teljesítménye jó. Csak annyival rosszabb a kitűnőnél, amennyivel másabb a személyisége az „előírtnál”, s én nem is titkolom büszkeségem, s reménykedem benne, Ő már képes lesz ilyen maradni. Személyiség az elvárások között, hangosan, szabálytalanul.
Nem vagyok lázadó. Túl okos sem. A definíciók nem mentek az iskolában. Csak azt tudtam megjegyezni, amit megértettem, s aztán el tudtam mondani a saját szavaimmal. Érdekelt a történelem, ahogy a saját történetem. Az emberi jellem sajátossága. A különbözőségek melletti egyformasága a léleknek az irodalmon keresztül. Szerettem beleolvasni mások lelkivilágába, s olyankor jöttem rá, mennyire hasonló is az enyémhez. Kiskorom óta hittem. Először neveltetésből. Aztán őszinte érdeklődéssel vetettem bele magam a vallásokba, mert nem értettem a templomban élő Istent, aki – ha maga a szeretet, s a szeretet mindent megbocsájt- , akkor hogy lehet egy haragvó, büntető Isten, akitől félni kell?! Így lettem hitetlen hívő, aki valami olthatatlan szomjúsággal kereste a saját Istenét, a szeretet és önmaga igazságát.
Nem hiszem, hogy lehet azt mondani, megtaláltam. Inkább csak valahova jutottam. Oda, hogy mikor aláírom, TUDOM, hogy megalkuszom. Most magammal. Ez a felnőtté válás beletörődése tán?! Remélem nem. Csupán a tudatosságé, most így lehet, most így tudom. Nem ellenkezve, s lehetőleg mélyen nem belegondolva. Megadom. Tudom, hogy tehetnék mást, de bevallom magamnak, nincs még elég hitem. Magamban, Istenben, s lázadás lenne csupán, fiatalkori esztelenség felrúgni mindezt olyan elvekért, melyek mégis itt élnek bennem. Nem ellenük. Magamért.
Már tudom, hogy nem kell hálásnak lennem a munkabéremért. Hiszen megdolgozom érte. Hogy nem bűn, ha munkaidőm lejártával rohanok a gyermekemért, s ha választanom kell, bizony Ő kerül ki győztesen. Már tudom, hogy a propagadnad propaganda. Hogy ha elég sokszor hallunk valamit elhisszük, ez meg puszta pszichológia. S már tudom, hogy minden mindennel sokkal mélyebben összefügg, mint abba az emberek belegondolnak, de a sok plakát, a reklámok és műsorok a tv-ben, a hírújságok mind-mind ezért dobják oda a csontokat, hogy ne vegyük észre, ami az orrunk előtt zajlik…S igen…ilyenkor én is kissé szégyellem, hogy becsukom a szemem. Kényelemből. Gyávaságból. Mert még erősödnöm kell?! S tán mindez csupán kifogás? Még nem döntöttem el…Most csak egyszerűen élvezem (bár magam előtt pirulva olykor)… aláírtam, s most van miből…De legalább nem hazudok magamnak…tudom, hogy „eladtam” magam…s ez a „biztonság” és „nyugalom” még nem belőlem táplálkozik…hogy csalóka…csupán pillanatnyi megpihenés…
Mert látom, tudom, hogy lehetséges. Vannak bátor, magabiztos, valóban nyugodt és biztonságban élő emberek. Saját maguk biztonságában és nyugalmában élnek, felkészülve az örök változásra, elfogadva, hogy az élet valójában maga a körforgás, bizonytalanság, a körülményekhez való folyamatos igazodás…s ebben a bizonytalanságban van az ő bizonyosságuk. Tisztelem őket érte. És tudom, én erre még nem értem meg….figyelő tekintetem rájuk emelem, s tudom, hogy lehetséges…..és Ez valóban megnyugtat….s agyamban mantraként ismételgetem, amit épp ma olvastam egy remek gondolkodó blogján, „Mindent a maga idejében”….
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: