Megbocsájtani…mikor ezt a szót kiejtjük a szánkon, arra gondolunk, megbocsájtunk valaki másnak, aki bántott minket. Keressük a sérelmeket, s sokszor nem is kell messzire mennünk..az autós, aki nem engedett át a zebrán, a boltban valaki beállt elénk, valaki csúnyán nézett a gyermekünkre, a szomszéd beállt a garázs elé…megbántottak a szüleink, a testvéreink, az elmúlt szerelmeink elbántak velünk, s mi csak hurcoljuk sértettségünk, egyre nagyobb hegyet rakva belőle…és közben eszünkbe sem jut, hogy aki legjobban megbánthat minket, azok saját magunk vagyunk…
Keressük a megbocsájtást magunkban, igyekszünk elfogadni, amit a másik tesz, mond, próbálunk jók lenni…és nem értjük, mért fáj még mindig a seb, hiszen már túl vagyunk rajta, már behegedt…és akkor egyszerre kimondod: sajnálom! És ez a mélyből feltörő fájdalom hirtelen nem valaki másnak szól…rájössz, hogy magadhoz beszélsz…sajnálod..hogy magadnak eddig nem bocsájtottál meg a kudarcokért, a fájdalmakért, a bántásért amit kaptál és adtál, a félelmekért, az elvesztegetett lehetőségekért, a szégyenért és megaláztatásért, amit elviseltél, pedig nem akartad…meg kell bocsájtanod magadnak a rossz döntéseket, hogy magadat meghazudtolva maradtál abban, amiből menekülnöd kellett volna..megbocsájtani, hogy nem hallgattál a szívedre, mert nem hallottad a külső zajtól, s jobban figyeltél mások szavára, mint a sajátodra….megbocsájtani, hogy nincs kész terved, hogy nem látod az utat, csak lépegetsz vakon, félve, bizonytalanul, abban az egyben bízva, hogy bár nem tudod hova vezetnek, de meg fogod találni…..hogy egyszerre ott lesz előtted minden, és megbocsájtani, hogy ezt nem tudod siettetni, hogy nem tudod jobban akarni, hogy nem tudsz többet tenni érte, hogy úgy érzed, azzal, hogy elengeded, feladod…és megengedni mindezt magadnak….
Sajnálom….azt, amit megtettem és azt is amit nem…amit mások ellen, s amit magam ellen, azt is…hogy eddig nem vettem észre, hogy mindez itt van benn.
Lebegek a semmi közepén, s mint egy épület málló darabjai, hullnak rólam mélybe a múlt darabkái, egyesével, lassan…valami elmúlik végleg, ha akarnám sem tudnám marasztalni, tehetetlen szemlélője vagyok csupán a varázslatnak, ami velem történik.
Ha körbe nézek, kicsinységnek tűnik mindaz, ami velem történik, s nem a mások fájdalma miatt, hanem mert minden olyan hatalmas és szövevényes, s ez csupán egy kicsiny árnyalata a mindenségnek…mondhatni jelentéktelen része, vagy ahogy mondani szokták, csupán egy csepp a tengerben…számomra mégis elsődleges…a létezés, a tapasztalás megismerése, megélése…
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: