Kutyahideg van…fagyott a föld, fagyos a levegő, és az emberi szívek…Akármerre nézek “fázós”emberek, akik reménykedtek egy új és csodálatos évkezdetben, s valahogy mégsem azt kapták, mint amire vártak…mi tagadás, így vagyok ezzel én is, és keresem, kutatom az okokat, hogy hol rontottam el?!
De mi van akkor, ha pont az van, aminek elérkezett az ideje, s a cselekvés az, ami tán nem kívül keresendő – hiszen odakinn minden megfagyott – hanem belül…a megoldás a meleg/ség…önmagunk és egymás felmelegítése. De ahhoz először be kell fűteni…
Megfagyott a föld, és bizony a benne lévő vezeték sem úszta meg nálunk, átsugárzott rá, s vajon meg lehet-e szépen fogalmazni, hogy a csőbe belefagyott a szar?! Igen, szó szerint…Ez ugyebár cselekvésre szólít, hiszen nem tehetjük meg, hogy otthagyjuk a házat, s átmegyünk a szomszédba dolgunkat végezni, mert a szag…no meg a többi, nem kell magyarázzam..ezzel nem lehet megvárni a tavaszt, hogy majd az kiolvasztja. A tevékeny, cselekvő férfi fel is kerekedik, s dacolva hideggel, széllel fagyos földdel megkeresi és meg is találja a dugulás okát, helyét, s már jöhet is a következő könnyítés, hiszen újra átereszt a cső…S az imént még problémás házba jól befűtve ismét lehet élvezni annak kellemes melegét…Ilyen “egyszerű”…
Ám ha a lelki életünkről van szó, az tán nem ilyen nyilvánvaló, vagy ha mégis, valahogy hajlamosabbak vagyunk a “szomszédba” menni megkönnyebbülésért, ahelyett, hogy valóban a dugulást próbálnánk elhárítani…Meglátni, hogy a “ház”, mely már régi, s ki tudja, hány “lakót” szolgált ki a “cső”, eddig bírta, most megtelt, ám mi csupán az utolsó “szemetet” raktuk rá, de ahhoz, hogy újra tudjuk használni, bizony foglalkoznunk kell azzal, amitől tele lett, s igen, pont ott azzal a résszel, ahol elfagyott, eldugult, ahol nem tudott tovább átereszteni…Mindezt anélkül, hogy rögtön elgondolkodnánk, vajon érdemes volt-e olyan “házat” választani, ahol már előttünk is éltek…
Mikor megszületünk, jövünk valahonnan, lelkünk ezernyi megélésével együtt, egy olyan helyre, ahol bizony azokkal a dolgokkal szembesülünk, ahol nekünk is elakadásunk van…ám van, hogy pont azt nem vesszük olykor észre, ami az orrunk előtt van. Családunk mintázat, melyet – mint a betegségeket, öröklünk – viszünk tovább, vagy épp az Ő példájukat látva, letehetünk, megnyugvást hozva ezzel magunknak és talán Nekik is, segítve ezzel a következő generációt.
Ott van előttünk, s mi nem értjük…s van, hogy csináljuk úgy, ahogy Ők tették, olykor cseppet sem tudatosan, vagy épp az Ő mintájukra az ellenkezőjét, mégsem találjuk saját boldogságunk, mert nem ismerjük fel, hogy a változás a belső változtatás, s nem elsősorban a külső cselekvésé. Figyeltem a családom, s már gyerekként elhatároztam, ha nem leszek boldog a férfi mellett, én elhagyom, elmegyek, és mikor “eljött az ideje” megtettem. “Szabad lettem”, és megkönnyebbülten léptem tovább, a független élet felé, de mit ad Isten?! A hőn áhított, “majd én megmutatom, hogy egyedül is jól megvagyok” függetlenség helyett (s lehet, azért mert nem ezzel van dolgom?!)egy újabb kapcsolatot, mely a mennyországot ígérte…s valóban…az is…és olykor maga a pokol…s bensőm két táborra szakadt…hisz, ha boldogtalan vagyok, mennem kell, ez a gyermekkori fogadalom…ám van valami, ami ennél is erősebb…a szeretetem, ami mégis maradásra késztet, s nem találom az egyensúlyt, a harmóniát…hiszen egyik sem jó…Kapálózok, küszködöm, várom, hogy valaki megmondja mit tegyek, s agyamban dobolnak Radnóti szavai: “ha fenn vagyok, lejönnék, s lenn újra szállni vágyom, nincs nekem már helyem e nékem gyúrt világon, s a gépet is tudom jól, túlzottan megszerettem”…Igen…így érzem…túlzottan, s ez a szerelem fáj…Hát menekülnék, ahogy tenné Ő is..Csonka család sarja, ahol pont az ellenkezőjét élte meg, szülei ugyanis elég “erősek” voltak elszakadni egymástól, s igazán egyikük sem találta meg a boldogságot…Hát ez kérem patthelyzet…Én azt láttam, maradtak, de nem vitték előbbre egymást, Ők nem maradtak, de Ők sem lettek boldogok…Hát valóban itt a kulcs akkor?! Valóban a cselekvés a megoldás?! Valóban az dönt, hol van az ember?!…
Nem hiszem…hirtelen döbbenek rá, hogy anyám azért maradt, mert ennyire szerethette apámat, s elönt iránta a végtelen szeretet érzése, s talán közelebb érzem magamhoz most, mint eddig bármikor…S közben látom, megtehetem, hogy elmegyek, s lehetek egyedül, nem feltétlenül hoz boldogságot, ahogy a maradás sem…talán egy dolgot nem tudott egyikük sem, talán ez a mi nagy leckénk az élettől, amitől nem bírunk szabadulni, hogy megtaláljuk az utat magunkhoz és egymáshoz. S ahelyett, hogy a dugulást látva a problémával foglalkoznánk, a falak lebontásával, a félelmek, harag és büszkeség elengedésével, önmagunk lelkének meggyógyításával, és az őszinte és nyílt kommunikáció próbájával,bizony, addig, amíg nem sikerül, ülünk a hidegben, szélben, és fagyott testtel, lassan forgó aggyal és kihűlt szívvel azon gondolkodunk, elhagyjuk-e a “házat”?!
Vajon hány ember van, aki épp ül szemétdombja tetején, várva Isten áldását, szenvedve attól, hogy nem ezt ígérték a csillagok?! Keresik, kutatják vakon “odakinn” a megoldást. Tanácsért, vigasztaló szóért fordulnak másokhoz, akik csupán a felszínt látják, ám bár olykor valóban egy részvétteli hang sokat tud segíteni a sebzett szíven, de a megnyugvást nem hozza el.
Én azt hiszem, az új év akkor lehet új, ha valóban sikerül másképp…másképp “cselekedni”….és nem attól válik azzá, hogy 2017-et írunk. A csillagok állása segíthet minket mindebben, de tán nem azzal, hogy majd ők elhárítják a mi dugulásunkat, csupán segítenek azzal, hogy a hidegtől belénk fagyjon a szar, s mi a tavasz messzesége miatt tán hajlandóak leszünk azt saját erőből kidugítani….
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: