Szeretek írni. Hol nagy lendülettel nekiállok, hol elapad a szavam, nem erőltetem, mert amit írnék, azzal tán én magam sem kívánok szembesülni….ám mindig van egy pillanat, amikor túlcsordul bennem a kényszer, s nem állok ellen.
A pihenő időszakban a gyermektársaságnak hála sok mesében volt részem,és ezek a mesék több tanulságot hordoznak, mint gondolnánk, bár nem tudom, ez alkotói szándék, vagy csupán a „véletlen” műve?!
A mai napon a Kung Fu Pandához volt szerencsém, ahol is a nagydarab, lassú, saját lábujjait sem látó panda lett a sárkányharcos, a kiválasztott…Bár sem a tanítványok, sem a mester nem igazán akarta ezt elfogadni, s Ő maga is azért ragaszkodott a kiképzéshez, mert remélte, általa más lehet végre…több, jobb…nem az, aki…S mikor elérte, hogy sárkányharcos lett, a tekercsen, melyben elvileg az erő volt maga, nem volt egyetlen betű sem…s végül az apja egy leves kapcsán árulta el a titkos összetevőt: a titkos összetevő a semmi…a lényeg, hogy elhiggyük, hogy van, és érezzük…
Vajon hányan vagyunk így ezzel?! Keressük magunkban a titkos összetevőt, melytől mások lehetünk, mint akik vagyunk?! Keressük a „mestert” aki majd valakivé tesz minket, s észre sem vesszük, hogy a feladatra, melyre kiválasztattunk, úgy vagyunk jók, ahogy vagyunk, gyengeségeinkkel együtt!
Hányan próbálunk meg valaki kedvéért jobbá válni?! Elfogadhatóbbá, szerethetővé, népszerűvé, dicsérhetővé, probléma nélkülivé akár a magánéletben, akár a munkahelyen?! S mindez azért van, mert mi magunk sem hisszük el, hogy jók vagyunk annak, akik vagyunk, s nem kell másnak lennünk, csak elfogadnunk saját magunkat?!
Várjuk a megváltást valaki mástól, és ha nem kapjuk meg, elkönyveljük, nem vagyunk elegek, nem vagyunk jók, s ezt a megbántottságot cipeljük tovább, egyre nagyobb követ görgetve magunk előtt, mely megakadályozza, hogy szeressük önmagunkat…
Mérjük a tetteink, javaink valaki máséhoz, s folyamatos elégedetlenségben élünk, s mindennek alapja nem más, mint az önszeretet hiánya…ami nem csoda, ha belegondolunk, hogy úgy növünk fel, hogy ha nem teljesítünk maradéktalanul bizonyos normákat, ha nem úgy viselkedünk, ahogy mások várják tőlünk, megbélyegeznek, s ezt lemosni magunkról magunk előtt a legnehezebb, hiszen ki ne vágyna mások megbecsülésére, szeretetére, mindenáron?! És ebből lesznek a megfelelés kényszeres emberek, akik magukat feláldozva tevékenykednek valaki másért, önbizalom híján, s a szeretet híján, amit nem kaptak feltételek nélkül…
De talán mindenkinél eljön az a pont, amikor a lélek fellázad…mikor már mindent odaadott, és az sem volt elég, akkor beismeri annak kudarcát, hogy önmagát feláldozva próbáljon valaki mást boldoggá tenni, akkor rádöbben, hogy a másik ember boldogságát ő nem képes megadni, s csak magát teszi tönkre azzal, ha saját személyiségét háttérbe szorítva próbál megfelelni…hiába…Ekkor a lélek fellázad, és felismeri saját erejét…
Ráébred, hogy mindez számára is jó lecke volt, hisz megismerte korlátait, tűrőképességét, és meglátta azon hiábavaló törekvését, hogy önmagából valaki más kedvéért mást csináljon, mint aki…s ekkor jön el az idő és lehetőség, hogy megbarátkozzon önmagával…és megszeresse azt a belső gyermeket, akit mindenáron el akart nyomni, s aki mégse hagyta teljesen elveszni.
Talán ezekre a helyzetekre mondják, hogy álruhás áldás?! S hogy nincs sötétség, csak a fény hiánya…
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: