„A beszéd folytonossága jó csendet teremt….”.
Beszélünk, sokat, folyamatosan. Vannak csendesebb típusok, és vannak azok, akiknek be nem áll a szája. Ez sokszor idegesítő annak, aki inkább a csendet választaná, ám van, aki akkor is hallgat, amikor beszélni „kellene”. Mikor mondani „kellene” valamit, ahhoz, hogy aztán a csend ne nyomasztó legyen, ne elhallgatás, ami olykor felér bizony a hazugsággal. Ám ne feledjük, Vekerdy azt mondja: „Nem az a gazember, aki hazudik, hanem akinek nem lehet megmondani az igazat”…érdemes ezen is elgondolkodni.
Aki sokat beszél, felületes dolgokró,l folyton csacsog, éppúgy csöndben van, mint az, aki mélyeket hallgat, s ezt félelemből, elfojtásból, vagy épp passzív agresszióból teszi. Hiszen van ideje a beszédnek, ahogy van ideje a csöndnek is. Mint a zenében,ami nem lehet meg dallam és szünet nélkül sem.
Vannak dolgok, érzések, megélések, amikre – bár a magyar nyelv csodálatos – nincsenek szavak. Egyszerűen nem tudjuk kifejezni, s valóban olyankor többet mond a csend. És vannak helyzetek, amikor beszélni „kell”, mondani „kell”, mert szavak nélkül elveszik a lényeg.
Nem véletlen, hogy tudunk beszélni. S bár igaz, hogy a kommunikáció nagy százalékát nem a beszéd teszi ki, mégis fontosak a szavak. Gondoljunk csak az irodalomra. Vagy épp a filmekre, melyeket szavak nélkül is értenénk, de nem adná vissza ugyanazt. Vagy a zene, melyet mindegy, milyen nyelven hallgatunk, a lényeget értjük, mégis vannak olyan dalok, melyeket a saját nyelvünkön ha meghallgatunk, még többet mond…a szöveg növeli a hatást.
Egy dolgot azonban nem tanultunk meg. Jól beszélni, és jól hallgatni. Biztos mindenkivel előfordult, hogy mikor a másik beszél, már hallja a saját fejében a választ. Nem a másikat hallgatjuk sokszor megértő figyelemmel, hanem magunkat. Védekezünk, és támadunk, mert úgy érezzük, a másik minket ítél szavaival, mert rögtön magunkra vetítjük azt, amit mond…És igen, ez sokszor így is van. A másik, mikor beszél, minket ítél szavaival, mert nem tanultuk meg elmondani az ÉRZÉSEINK, csupán a tettekre, történésekre figyelünk, s arra, hogy a másik, az adott helyzet mit tett velünk. Kívül keressük a felelőst azért, ami velünk történt, megmagyarázni akarjuk a helyzetet, elemezni, részeire bontani, s közben nem tesszük fel a kérdést : hogy érzem magam ebben a helyzetben?! és vajon miért?! Pedig ettől nem kisebbedik a megélésünk fontossága, adott esetben fájdalma, csupán ezzel saját magunkra tudunk világítani, hiszen valamiért azt érzem, amit…s boncolgathatom évekig, hogy ki, mit, miért tett velem, de ha csak kicsit is hiszünk abban, hogy a történések azért vannak, hogy azáltal fejlődjünk, ez csak úgy lehetséges, ha megnézzük magunkat az adott szituációban, ahelyett, hogy azon töprengenénk, vajon a másik hogy tehette, hogy mondhatta?! Hogy hiszen Ő sem jobb, mint mi!!!…és a többi…Mi van, ha elfogadjuk, hogy Neki is van ebből tanulsága, de az az övé…s mivel – s ezt már remek képekkel példázzák szintén a fb-on – az Ő nézőpontját én nem értem, mert nem Ő vagyok, ezért felesleges is energiát fektetni abba, hogy megpróbáljam ŐT megérteni, ahelyett, hogy mindezt magammal tenném..
Tudom, nehéz. Nem ezt tanultuk gyerekkorban. Sőt…”értsd, meg, hogy…” hányszor hallottuk, ugye?!..Azt valahogy mindenki kifelejtette, hogy nem tudom megérteni, és nem is feladatom…Tolerálni bizonyos pontig igen, tisztelni a másik nézőpontját, igen; megpróbálni elfogadni…azt is…de MEGÉRTENI?!…lehet,hogy sosem fogom…hisz nem ismerem megéléseit, ám ha erre törekszünk egy életen keresztül, a végére az utolsó mondatunk is az lehet: „én ezt nem értem…”
Nem dolgunk – én így hiszem – megítélni a mások tetteit. Pont azért, mert nem tudjuk, hogy “vitte rá a lélek”. Igen, ebben a kifejezésben benne van a lényeg, a LÉLEK vitte rá. Mert a LÉLEK tanulni jött, s tudja, az a tapasztalás szükséges számára. Ám ahányan vagyunk, annyi lélek…így annyi tett, tapasztalás…
Van, mikor beszélni „kell”. Mikor el „kell” mondani, hogy a lélek engem ezért vitt erre az útra. Ezzel segíthetem a másikat abban, hogy megtudja belső mozgatóimat, s bár MEGÉRTENI szó szerint ettől sem biztos, hogy fog tudni a másik, de ezzel belátást engedek az érzelmeibe, megtapasztalásaimba, s még segíthet is az önmagam rálátásában.
Sok helyen olvastam már, hogy a „helyes” kommunikációban fontos hangsúlyozni, hogy én úgy ÉRZEM. S ha érzem, az nem a történés megítélése, vagy épp a másik emberé, hanem az adott helyzet bennem kiváltott hatása csupán, s mint olyan, megkérdőjelezhetetlenül létező. Ha mindkettőnknek van egy ÉRZÉSE, abból kiviláglik, hogy a helyzet nem követel igazságszolgáltatást, ahogy azt sem lehet eldönteni, hogy a kék vagy a zöld szebb szín-e?! Kinek ez, kinek az. NÉZŐPONT kérdése. Csupán oda „kell” eljutni, hogy ne akarjam a másikat meggyőzni az én nézőpontom helyességéről. (És nyilván nem megkérdőjelezhetetlen tényekről beszélek, mert tudom, kettő meg kettő az négy .)
Van, mikor beszélni KELL. Hányszor hallani, hogy „úgy halt meg, hogy nem is mondtam meg neki, mennyire szeretem?!”…de már késő…Van, amit nem mondunk ki sose, aztán mikor már kimondanánk, nincs rá lehetőségünk.
Talán az a kulcs, hogy mikor beszélünk, figyeljünk arra, hogy mondjunk VALAMIT, szívvel, s mikor a másik beszél, hallgassuk ŐT szívvel, elménkben pedig csönddel. Nem baj az, ha eleinte nehéz. Járni is úgy tanultunk meg, hogy százszor elestünk.
„A beszéd folytonossága jócsendet teremt. A jócsend visszahozza az álmot. Az álom a belső látást, a belső látás a mítoszokat, a mítoszok az ideát, az idea a derüt és a tapintatot. És ami kemény volt, puha lesz, mint kút káváján a moha. A hallgatás ott rombol, ahol a legpuhább, hasít, fölösleges találgatásoknak ad helyet rossz és rosszabb között. Benne minden szétesik, viszonyulási pont híján.” Halmosi Sándor
Agnes Beguin: Figyelj, és hallgass meg
(Módszertani útmutató)
Ha arra kérlek, hogy hallgass meg,
és te tanácsot adsz, akkor nem teljesíted kérésemet.
Ha arra kérlek, hogy hallgasd meg, mit érzek,
és te elmagyarázod, miért rossz az,
hogy úgy érzek, ahogy érzek, akkor megtiportál.
Ha arra kérlek, hogy hallgass meg,
és te azt hiszed, tenned kell valamit,
hogy megoldd a problémámat,
bocsáss meg, de akkor úgy érzem, hogy süket vagy.
Nem kértem mást, csak hogy figyelj, és hallgass meg.
Nem kértem, hogy tanácsolj, sem hogy tegyél valamit,
nem kértem mást, csak hogy figyelj, és hallgass meg.
Nem vagyok tehetetlen, csak gyönge és elesett.
Amikor megteszel valamit helyettem,
amit nekem kellene megtennem,
csak megerősíted gyöngeségemet és félelmemet.
De ha elfogadod, hogy úgy érzek, ahogy érzek,
még ha ez az érzés számodra érthetetlen is,
lehetővé teszed számomra, hogy megvizsgáljam,
és értelmet adjak az értelmetlennek.
S ha ez megtörtént, a válasz világossá válik,
tanácsra nincs már szükség.
Talán ezért használ sok embernek az imádság –
mert Isten nem ad tanácsot, sem megoldást,
csak figyel és hallgat.
A többit ránk bízza.
Tehát te is figyelj rám, kérlek, és hallgass meg!
És ha szólni akarsz, várj egy kicsit,
akkor majd én is tudok rád figyelni.