A pályaudvaron ülve nézegetek. Ez annak is köszönhető, hogy telefonom akkumulátora lemerült, így nem révedhetek el a virtuális világban, kénytelen vagyok a valódival foglalkozni, és időm, mint a tenger.
A váróban szinte mindenféle korosztály megfigyelhető, annak ellenére, hogy délelőtt és hétköznap van, ám az idősebb korosztály van többségben. Velem szemben koros hölgy ül, bőre ráncos, keze megviselt, fején kendő van, ruházata nem falusias, ám nem is városi, amolyan kirívó vagy divatos, ami miatt mégis felfigyelek rá, az a szeme. Tekintete élénk és tiszta, élettel teli, erősen kontrasztos a megszokottal szemben, amit jól képvisel a mellette ülő néni, aki jó 10 évvel fiatalabb lehet, ám bőre ijesztően sápadt, szemei körül karikák, tekintete tompa, fénytelen és még a szája is lefelé húzódik. Gyorsan körbepásztázom a terepet, s bizony levonható a következtetés, hogy minél idősebb valaki, annál szomorúbb az arca, annál lemondóbb…igen, tán ez a jó szó. S rádöbbenek, az öregedésben nem a ráncok az ijesztőek, hanem ez a szomorúság, ami nem a halál eljövetelének szól, hanem a leélt életet tükrözi…
Bolond gondolatom támad, elsötétült telefonom képernyőjén szemügyre veszem számat, mely még egyenes ívet mutat, bár nem mosolyra húzódó, de még nullának beillik, nem ment át mínuszba, s úgy igazítom a tükörbe, hogy legalább haloványan felfelé húzódjon, s amint megteszem, odabent valami megmozdul, s szám mosolyra húzásával egyenes arányban mintha a kedvem is derűsebb lenne, nem csak az arckifejezésem. Valahol persze ez evidens…még emlékszem rádiós koromból, hogy mondták, mosolyogva beszéljek, így a hangom is vidámabb…hogy ez eddig soha nem jutott eszembe?! S bár így elsőre erőltetettnek tűnik, majd meglátjuk, hátha megszokom, mint azt, hogy húzzam ki magam.
A gondolat persze nem tágít. Szomorúság, öregség…Lemondás, elhagyatottság, elhagyottság…Szükségszerű így lennie?!
Múltkoriban kiejtettem a számon, „így legyen ötösöm a lottón”…de nem is lottózom. S hogy miért nem?! Mert el sem tudom képzelni, hogy nyerhetek. S akkor ugyan hogy vonzzam be?! Azt hiszem, itt lehet a baj. Ez a program fut bennünk generációk óta, mondhatnám, belénk van kódolva. Ha figyelsz, mindenhol hallani a panaszos hangokat, akik tulajdonképp nap mint nap megerősítik magukban ( s persze, én is ezek közé tartotom/tam), hogy nekik mi nem jár úgyse, bár vágyakoznak…Szeretnék, na de ez velük úgysem történhet meg! Nézz körül, ezt sugallja a történelmünk – s abba most ne menjünk bele, hogy meghazudtolásával pont ez volt a cél – szüleink, nagyszüleink, ezt látjuk a munkahelyen magunk körül, hogy az emberek vágyódnak egy jobb életre, melyben nem is hisznek, hogy létezik…csak egy-két „szerencsésnek” lehet része benne. S megtörtségünk indoka a pénz, illetve annak hiánya. Itt se kell messze mennem, ugye?! Már a gyerekeinket is ezért trenírozzuk, s adjuk versenyistállóba, hogy majd ők jó munkát kapjanak, holott mennyi jól képzett, intelligens ember van körülöttünk, aki nem boldogul az életben, s vannak a „hülyék”, akiknél a csapból is pénz folyik. Akkor vajon igaz lehet, hogy a végzettség számít?! Nem hiszem…az számít, hogy van, aki elhiszi, neki ez JÁR…és van, aki nem. Hogy jár az egészség, a boldogság – mit érzel, ha kimondom ezt a szót?! megrándult benned valami, hogy de hát olyan nincs is?! – a bőség, sorolhatnám részletekbe menően…és ezzel megteremti azt.
Persze, összetettebb kicsit tán a dolog, s ez csak az egyik aspektusa, de mindent az elején kell elkezdeni. Ha a szóra, hogy pénz, egészség, boldogság, béke, harmónia, derű, vidámság, könnyedség valami összeugrik benned, ha belső éned gúnyos megjegyzést fűz hozzá, tudd, nem arról van szó, hogy mindez nem létezik (hisz ha körbenézel, látod, van ilyen), hanem hogy SZÁMODRA nem létezik. És amit tagadunk – még ha nem is mi, hanem az elődeink, még ha csupán védekezésből, még ha nem is vettük eddig észre, és persze ezer variáció létezik még – az nem lehet a miénk.
Nézz a tükörbe, és mosolyogj. Nem kell vigyorogni. Finoman. Csak egy kicsit. Csak épphogy. S tartsd meg ezt a mozdulatot magadon, mintha rád festették volna. Tudom, elsőre idiótának érzed magad, de nem baj. Érezd, hogy hozza magával a derűt, hogy mintha szebb lenne a világ, pedig ugyanolyan szürkeség van odakinn, mint eddig, de ez most nem szomorú. Érezd, hogy ott van benned a lehetőség, hogy öregségedre ne egy megfáradt, megtört arc tekintsen vissza rád, nem kell mást tenned, mint itt és most elkezdeni megtanulni mosolyogni.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: