Átlag 20 percenként járok pisilni. Nincs magas lázam, ám hőm emelkedése elég ahhoz, hogy henyéljek az ágyban nyakig betakarózva, ujjaim szorgalmasan püfölik a billentyűt, miközben körülöttem káosz, és belém hasít, annyira viszont nem vagyok rosszul, hogy ne lenne erőm összetakarítani…Mennék és maradnék is, harcot vívok magammal. A kötelességérzet csatája ez bennem, amit sokszor tévesen lelkiismerettel azonosítunk, de ez szerintem csupán a belénk szocializált megfelelési kényszer egy szerepnek. Azonosulási vágy egy szereppel, melyet magunkra aggatunk, aztán hozzánk nő, nem tudjuk levenni, s tévesen azt hisszük, ezek mi vagyunk, miközben érezzük, kényelmetlen.
S mikor elkezdjük lehántani magunkról a maszkokat, húzza a bőrünk, eldeformálódott alatta arcunk, mimikánk elfásult, idő kell, hogy újra működtetni tudjuk, és persze bátorság, hogy tükörbe merjünk nézni azzal a tudattal, hogy okolhatunk mást, a döntés bizony a miénk volt, mikor magunk elé vettük ezeket az álarcokat. És az is félelmetes, hogy ha ezeket a másokkal egyivásuvá tevő szerepeket letesszük, bizony esetleg nem illünk majd bele eddigi jól megszokott életünk egyes helyzeteibe, kilökhetnek minket a biztonságot jelentő csordák, mert „mások” vagyunk, s ezzel emlékeztetjük őket arra, hogy ők is…csak nekik nem volt erejük, bátorságuk ez vállalni…
Holott minden ember különc. Nem (csak) én, Te is, meg Ő is…és én is csak épphogy elkezdem „kimutatni a fogam fehérjét”, mert tudom, a nem tetszést nehéz elviselni, fáj. Főleg így az elején.
Hogy miért szántam rá magam mégis?! 7 éves lányom, aki értelmes, jó tanuló az iskolában, épp „magatartási problémákkal” küzd, Ő ugyanis nem és nem adja meg magát a ” hogy csináljunk egyéniségekből engedelmes robotokat” rendszernek, ám látom, hogy lelkét megérinti, hogy a szeretett tanár bácsi szerint túl izgága, mert Ő nem akar rossz lenni, s én igyekszem bíztatni, ne adja meg magát, csak annyit engedjen, amennyi még neki is jó, és inkább tanulja meg ebből, hogy mindig lesz, ahol nem fog tudni megfelelni,bárhogy is próbálkozik. S ahogy ide jutottam gondolatban, hát nem beugrott, hogy „aki nem tudja, tanítja”, és hogy a gyereket nem nevelni kell, hanem példát mutatni neki?!
Engem megítéltek. Ezért én meg akartam felelni. Mindenkinek. És senkinek sem sikerült, és ez nagyon fájt, mert rengeteg energiám volt abban, hogy mások elképzeléséhez igazítsam magam, hogy jó gyerek,„feleség”,meny, anya, barátnő, munkaerő legyek…és közben elvesztettem azt, hogy én magam szerint minek szeretnék „megfelelni”… Alapvetően jóindulattal közeledem az emberekhez, anélkül, hogy azt hittem volna, tökéletesek, és sokszor épp látom is, hogy nem azok. De ez valahogy nem zavar, hiszen nem gondoltam sosem, hogy olyannak kéne másnak is lennie, mint nekem…de azt a mai napig fel nem foghatom, hogy mások vajon miért hisznek ebben annyira?! Miért ragaszkodnak tömegek ahhoz, hogy mindenki fekete vagy épp fehér, és ha valaki szivárványszínű, az kivetendő?! …Mert hogy kilóg a tömegből, az biztos. Irigység…bár én inkább letagadott sóvárgásnak nevezném. Én vágyom rá, hogy meg tudjam tenni. Hogy az lehessek, aki vagyok. Ami nyilván csupán menet közben derül ki, hogy milyen, s ezáltal nem kiszámítható előre még nekem sem. Ám ebben nem mások akadályoznak meg, a legnagyobb akadály én magam vagyok. Az az énem, aki elhitte, hogy a káosz nem rendszer, hogy a rövid haj nem lehet nőies,hogy jó „feleség” csak akkor lehetek, ha fejből, örömmel, naponta főzök, a „háziasszonyi” teendőket rendszeresen, szó nélkül végzem, úgy, ahogy „mások”, hogy nekem nem jár a megértés, megbocsájtás, elfogadás és szeretet (önmagamtól sem), hogy megérzéseim „hülyeségek” , hogy az emberekről alkotott véleményem kritika, hogy beszélhetnékem és írhatnékom „túl sok, és érthetetlen”,hogy érzelmeim megélése gyengeséget mutat, hogy őszinteségem csupán a baj forrása és bizalmam az emberekben csak naivság.
Mindenkinek megvannak a maga önkorlátozó hiedelmei. Ezek cenzúra és a teljesség igénye nélkül az enyémek. S eszembe jut a tesztekben fellelhető kérdés: „ki mondta, mikor mondta?!” vajon, s mért hittem el?! Azért, mert bennem is ott volt a magja, s a külső hatásra kicsirázott, életet adtam neki, s bizony, gyilkosság, ha én ezt most mind ki akarom irtani magamból. „Vajúdik a sírásó felesége” (Weöres S.). Van, amit temetni kell, hogy új élet születhessen. Temetni abba a földbe, ahonnan kicsirázott, tisztelettel, búcsúztatva, egyenként.
Még lázadozom. Most épp szó szerint. Harcol a szervezetem, s én csupán teret biztosítok lefolytatásához, mintha külső szemlélője lennék, gyakori vizelési ingerem jelzi csak tán, hogy engedni kell…hadd menjen.
S ha már úgy is felálltam, kicsit rendet tehetek. Már nem kényszerből. Hanem mert így döntöttem.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: