Vallomás

Szeretem a napfényt…nyáron, ahogy felperzseli a növényeket, persze mindezt csak a hűvös házból, vagy fa árnyékából élvezve…

Szeretem az őszi álmosító délutánokat, az ökörnyálon megcsillanó fényt, s a színek tompaságát…

Szeretem az eső kopogását hallgatni, s olykor csupán bambán bámulom a cseppek által keltett örvényeket a tócsákban…

Szeretem az avar zörgő hangját, a fák leveleinek méltóságteljes aláhullását a semmibe, ahogy megadják magukat a jelennek, az elmúlásnak…

Szeretem a hó hideg tisztaságát, mikor a természet elbújik a takaró alatt…

Szeretem a tűz ropogását, melegét, a láng lobogását…

Szeretem az ölelés nyugalmát, meghittségét, a szenvedély izzását, a szerelem bensőségességét, az összetartozás érzését…

Szeretem a dolgos hétköznapokat, mikor mindenki teszi a dolgát, éli a „szürke” hétköznapokat, mikor telnek a percek, órák, s este fáradtan és gondolattalanul zuhanok ágyba, elégedetten az aznappal, melyben tán nem volt semmi különleges, mégis ez adja békéjét, harmóniáját…

Szeretem az adás örömét, a másik szemében az elégedettséget, szeretem, mikor magamat felülmúlva olyat tudok tenni, ami tán nem volt épp „könnyű”, mégis valakinek hasznára vált, s ezért számomra is öröm volt, tán még a „lemondás” is…

Szeretem a beszédet, mely nem üres fecsegés, hanem mélysége van…és szeretem a csendet, mely tartalmas, és van, hogy többet mond a szavaknál…

Szeretek kapni figyelmet, érintést, mosolyt és jó szót…

Szeretem figyelni az embereket, és elgondolkodni róluk…vajon épp mit élnek meg, mire utal járásuk, mosolyuk őszinte-e, és testtartásuk milyen fájdalmat vagy épp elfojtást, jó esetben örömet és magabiztosságot tükröz?!

Szeretem, hogy van gondolatom az életről, a létről, hogy mindezt képes vagyok megfogalmazni a magam módján, szeretem, ahogy ujjaim tudnak olyan gyorsan járni a billentyűkön, ahogy megfogalmazódik bennem a szó, sőt, tán még előbb leírják, mint tudom, épp mire is készülök, mert mindez áldás, úgy érzem…”áldás, és átok”…

Szeretem a rövid hajamat…a bakancsom, mely teljesen elrontja a nőies hatását szerelésemnek, mint egy rímes verset utolsó rímtelen sora, mely szintén közel áll hozzám…

Szeretem az egyedüllétet, melyben magam vagyok a gondolataimmal, hiába tudom, hogy ez mind nem jelent sem anyagi sem egzisztenciális előrejutást…

Szeretem az egyszerűséget, a letisztult formákat, a fekete fehér képeket…

Szeretem a verseket, filmeket, melyek megmozgatnak bennem valamit, melyektől borsózni kezdek, s valami mély elégedettséget érzek egyszerűen attól, hogy érzek…hangulatokat,érzelmeket…

Szeretem, mikor a mindennapi élet megtelik azzal a többlettel, ami nem a tettek szintjén létezik, hanem túlmutat azon, s szeretek ezekben a pillanatokban elmerülni…

Szeretem megosztani az élményeim, „elméleteim” másokkal, hátha azok számukra is élvezetek lesznek, vagy épp tanulságok…

Szeretek csupán lenni, a levés öröméért…

Szeretek elmerülni a múltban és ábrándozni a jövőről…

Szeretem hinni, hogy az élet több annál, mint hogy dolgozunk, pénzt keresünk és megélünk belőle valahogy…szeretem hinni, hogy mindez csak a héj, s emögött rejtőzik a lényeg…és szeretem hinni, hogy egyszer mások is hiszik majd mindezt…

Szeretem hinni, hogy ettől nem vagyok rosszabb…nem vagyok kevesebb…se jobb, se több….talán csak más, de szeretném hinni, hogy mindez nem baj…

Szeretem hinni, hogy létezik az a szeretet, ami meg tudja mutatni nekem, hogy ne csak higgyem, hogy létezik, hanem VAN…

Szeretem hinni, hogy nem csak fb-on terjed a pletyka, hogy van, aki feltétel nélkül szeret, s szeretném hinni, hogy az emberek képesek ezt nem csak posztolni, vagy épp vágyni, hanem meg is élni azokban a „dolgos” hétköznapokban…

Szeretem hinni, hogy nem csak én vagyok „más”, hanem valójában mindenki az, s éppúgy vágyik mássága megélésének lehetőségére ahogy én, s akkor már nem is vagyunk annyira mások…akkor már van közös pont, van amiben hasonlítunk…

Szeretem hinni…sőt, valahol biztos vagyok benne, hogy sokkal több a közös pont az emberekben, mint ahogy azt gondoljuk. Hiszen mindenki vágyik békére, elismerésre, szeretetre, egészségre, önmaga kiteljesítésére, álmai megvalósulására…ezeknek csupán tárgya, hogyanja, alanya az,ami más és más…s kérdem én, miért baj ez?!

Egy vallomás őszinte kell, hogy legyen, így bevallom, sokszor vagyok elkeseredett, csalódott és dühös. Elégedetlen magammal és másokkal, a világgal…Van, hogy lenn üldögélek a gödör alján, és várom, hogy valaki felsegítsen, és pörölök Istennel, hogy miért azt kaptam, ami vagyok!…mikor kilátástalannak érzem az életet, és elfelejtem mindazt, amit szeretek benne…vagy épp gyűlölöm, hogy pont azt szeretem, ami a ’világ szerint’ értéktelen, hisz pénzre nem váltható…de szeretem, hogy mindig van valami…egy „véletlen”, ami lehet egy ember, egy történés vagy csupán egy gondolat, mely újra meg újra erőt és értelmet ad, s eszembe jutnak Radnóti szavai „s ha kérdezed, miért?! még visszaszól talán, hogy várja őt az asszony, s egy bölcsebb, szép halál”…