Amikor az együttlétet már hiába akarod,
S rájöttél, hogy itt a földön nincsen már több napod,
Akkor a tenger hűvöse elringatja tagod.
Külön-külön.
Eszed súg szívednek, lebuktok,
S a tüdő ad levegőt nektek.
Szájon át adja pulzusát, felvonja mindkét vitorlát,
S füleid érrel feszítve, láncolva hallgatják a szirének dalát.
Orrod köldöködbe bújva fázik, s visszavágyik.
Ujjad tiltást jelez, karod kézfejeden nyugszik, könyököl.
Még egyben a másik ököl.
Bal lábbal Afrika földjére lépsz, szemüregedbe hó tapad,
Válladon hátizsákkal mászod a Thadzs Mahalt, lelked a felhőket járja.
Hajadon égő láva forró füstje száll, beled a homokot túrja.
Reméld, hogy valahol, talán majd egyszer, egyek lesztek újra….
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: