Ez a mondat dobol agyamban, miközben nézem az eget. Gyermekkoromban is szerettem bámulni, főként a fák és a helyi sportpályán lévő kis bódé tetejéről. Katolikus neveltetésem lehetett az oka, hogy úgy képzeltem, azokon az óriás habos felhőkön ül a Jóisten, onnan tekint le ránk…Persze, azt hiszem, ez általános vélekedés gyermekkorban, csakhogy nálam nem kopott ki, csak kissé tán átalakult.
Lenyűgöznek a színek, melyeket felfedezek, a formák, alakzatok, és az emögött rejlő erő…Ahogy bámulom, szinte magába von, elmerülök benne, s a csodálatos az, hogy mostanában a különböző égtájak más és más képet mutatnak, egyszerre megjelenik az égbolton a mindent elsöprő vihar képe, villámlás a távolban, sötét és nyomasztó felhők, szivárvány, és a meleg nyári napsütés kedves kis bárányfelhőkkel…igen, mindezt tegnap egy időben sikerült felfedeznem odafenn, a kép csak attól függően változott, merre néztem…
Mintha valami láthatatlan erő lenne , és mi észre sem vesszük, mi zajlik a fejünk felett, csak minderre vakon hangoztatjuk – a környezetemben rengeteg embertől hallom mostanában – hogy: “nem tudom, mi van velem, olyan….vagyok” és a jelzők analógok az égen megjelenő minőségekkel…változékony, heves, nyomott, ingerült, dühös, sírós majd nevetős, könnyed és nehéz egyszerre…
Éljük a kis hétköznapjainkat, s csak annyit látunk a fentebb zajlókból, amennyit látni engednek a szűk utcák és terek,így előfordul, hogy ugyanabban a városban ugyanazt az eget nézik, mégis az egyiknek napsütéses, vidám, míg a másik felett épp nyomasztó sötét fellegek tornyosulnak…és a másik pólust nem látják…ahhoz ki kell menni a városból a nyílt térre, s úgy felnézni az égre, hogy az EGÉSZ a szemünk elé tárulhasson…
Olykor rám tör a felismerés, milyen csodálatosan példázza a természet életünket, kérdéseinkre válaszaink ott vannak előttünk, csak át kéne tudnunk fordítani oly fejlett emberi nyelvünkre a minket körülvevő élővilág üzenetét…
A minap kinn ültem a kert végében, sötétedett. Néztem a növények árnyékát, a fákat a lemenő nap fényében, majd annak hiányában, s ahogy eltűnt az égről a világosság, az addig megnyugtatónak és gyönyörűnek látott entek nyomasztó, félelmetes óriásokká nőtték ki magukat szememben…De miért?! Tettem fel magamnak a kérdést?! Mi változott?! …a válasz egyértelmű…a fény hiánya, a sötétség volt félelmem oka, hiába tudtam, mi van velem szemben, fantáziám és ki tudja, milyen régi emlékek elhitették velem, hogy amit nem látok,pontosabban nem látok, attól félni kell…a sötétség=halál, a fény az életben maradás záloga…és az nyilvánvaló, hogy a múltból táplálkoznak ezek a félelmek, hiszen jelenem épp csodálatosan harmonikus és megnyugtató volt. A felfedezés maga nem volt egészen új…hallottam, olvastam már ezt az “elmélet”, de igazán azt hiszem, akkor értettem meg…hogy nem a külvilág az, ami félelmetes, idegesítő, nehéz és még sorolhatnám…hanem az, amit MI vetítünk bele…amilyen érzelmeink NEKÜNK vannak az adott helyzettel kapcsolatban…Ezért lehet, hogy ugyanaz a kép mindenkiből mást válthat ki…Egy elmélet, mely már nem távoli, érthetetlen szóhalmaz volt, hanem átélt és megértett valóság…s mindez ott volt előttem évek óta, hiszen hány és hány naplementét néztem végig már?!
Ahogy nézem az eget, átengedem magamon összes hangulatát, melyet magában hordoz, s érzem, mindegyikkel tudok azonosulni. Vagyok egyszerre boldog és boldogtalan, gondterhelt és felhőtlen, ingerült és békés, szeretet és üresség egyaránt eltölt vagy épp tüntet a hiány…s mindez mennyire csodálatosan elfér egymás mellett! Kapkodom a fejem, mert mindegyiknek gyönyörű a látványa, s egymás nélkül nem alkotna ilyen kavalkádot, nem lehetne ennyire gyönyörű, lenyűgöző…
“Amint a mennyekben, úgy a Földön is…”
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: