Impresszióim

Máglyára vele, Isten nevében!

„Akinek füle van, hallja meg” – visszhangzik fejemben, s pillanat alatt villan be, hogy István király Vazul fülébe forró ólmot öntetett…

Keresem az összefüggést, a gondolatok gyökerét, még szaporább szívverésem az iménti heves vitától, s miután túllendültem a „nem vitatkozom, nincs kivel” állásponton, s lehiggadtam annyira, hogy már nem a másik ember „agyatlansága” érdekel, komolyan gondolkodom azon, vajon a téma miért érintett meg ennyire?!

Isten. Hit. Önmagában nem veszélyforrás számomra, hogy ne tudnám fegyelmezni magam, ha úgy adódik, vagy magamban tartani véleményem, hiszen én nem vagyok hittérítő, soha nem éreztem elhivatottságot az iránt, hogy másokat meggyőzzek saját igazamról, tán mert nem hittem abban, hogy nekem az van, most meg, mert már tudom, mindenkinek megvan az egyéni „igazsága”, nem lehet és nem is érdemes tehát megpróbálni ezt „erőszakkal” felülírni….

Akkor mégis mi volt az, ami miatt teljesen elveszett higgadságom?! Tán az, hogy újra szembe találtam magam gyermekkorom papjaival, akik a pokollal riogattak és a tiszítótűzzel, és én nem értettem, miért akar engem bántani az az Isten, aki maga a szeretet?! Nem értettem, miért nem lehetek elsőáldozó, azért mert a szüleim tanárok, és miért ne hihetne az ember Istenben attól, hogy épp szellemi munkás, ne adj „Isten” még képes gondolkodni is?!…Vajon a templomban hallott „szentbeszédek” emléke forralta fel újra vérem, melyből leginkább arra emlékszem, hogy az ottlévők ostorozása adta ki a mise háromnegyed részét, s én nem és nem értettem, miért is kell bűnhődnöm, hiszen ott vagyok!…

Előttem állt újra A PAP, aki nekem prédikál, miközben Ő sem különb nálam, s azt mondja, csak általa kerülhetek közel Istenhez, megfosztva engem saját isteni önvalómtól…Akinek ha nem hajtom meg magam – azzal, hogy gondolattalanul elfogadom az Ő hitét – pokolra kerülök, mert Ő felkent, mert neki MEGJELENT JÉZUS….miközben bennem is itt lakik Isten, s Ő lenézi az én „isteniségem”, ezzel mintegy megsemmisítve engem, s kisajátítva az életet, a spirituszt…

Ott állt előttem, s nekem már érveim voltak, ismeretem és tudásom, ám ugyanazzal a lenézéssel fogadta, ahogy történhetett ez pár száz évvel ezelőtt, mikor épp bevallottam, boszorkány vagyok, s ezért máglyahalálra ítéltek…Ott állt előttem, s én éreztem a tüzet magamban, mely nem a pokol tisztítótüze volt, nem is az ördögé, hanem az ÖVÉK, akik Isten nevében ölik meg az életet, a hitet, a szeretetet, azaz magát az ISTENT…bennem…S most úgy éreztem, meg kell védenem…

Ott állt velem szemben az ítélőszék, s nekem végre megadatott, hogy hallassam a hangom, majd szabadon távozzak…anélkül, hogy akarnám, hinném, hogy mindaz, mit felvonultattam, indok, történelmi tény, érzet eljutott hozzá…de tán nem is ez volt a cél….

Akinek füle van, meghallja…s már nem lehet forró ólmot önteni az emberek fülébe a kereszténység vagy más hatalom nevében…már nem lehet elevenen elégetni azt, aki közvetítő nélkül, önmagában éli az Istent…már csak el kell hinnünk, hogy a „sötétség” korának tényleg vége…csak még hozzá kell szoknunk…

Kommentek


Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be:

| Regisztráció


Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!